Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

38.fejezet

Megérkezek egy étteremhez. Megpillantom Itachit.
Lesütöm szemeimet. Megszorítom a kormányt, alsó ajkamba harapok.

- Mit mondjak neki? - sóhajtok egyet. Kiszálok kocsimból, majd bemegyek az étterembe. Itachiékhoz veszem az irányt.

- Kurama. - nyújtja kezét.

- Itachi. - rázok vele kezet.

- Megtudtál valamit Aguriról?

- Nem. Valami más miatt jöttem ide.

- Hm? Más miatt?

- Igen.

- Mond csak.

- Nem mennénk ki?

- De.

- Itachi, Ahrit és Keikot nem várjuk meg?

- De.

Pár másodperc várakozás után, felbukkant. Felbukkant ő. Az én drága hugom. Szívem eszeveszetten kezdett dobogni mellkasomban. Rosszullét kapott el. Gyomrom görcsberándult a félelemtől.

- Akkor mehetünk?

- Persze.

- Itachi, Ahri, akkor most mi megyünk. Belldandy biztosan vár minket.

- Rendben van. Sziasztok

- Sziasztok.

Mindhárman kimegyünk kocsimhoz. Némán nézek magam elé. Hogy mondjam el? Mit mondjak? Ez nagyon nehéz lesz. Akkor is elkell mondanom.

- Mit szeretnél mondani, Kurama?

- Igazából nem neked szeretném mondani, Itachi.

- Akkor?

- Ahrinak.

- Nekem?

- Igen, neked. Figyelj, lehet, hogy nem fogod elhinni nekem, de...

- De? - kérdeznek vissza egyszerre.

- A bátyád vagyok. - emelem fel fejemet. Mindketten meglepetten néznek rám. Ahri szemei bekönnyeznek. Arcán sok féle érzelmet vélek leolvasni: harag, boldogság, szomorúság...

- A bátyám? Dehogy? Nem lehet.

- Gondoltam, hogy nem fogsz nekem hinni. Ezért... - veszem elő pénztárcámat, amiben egy kép van rólunk. Rajta vagyok szüleimmel, és a két hugommal. Ahri, és Itachi meglepetten nézi a képet.

- Akkor...hol voltál egész idáig?! Hol voltál, ha a bátyam vagy?! - kezd el velem sírva ordibálni, miközben egy pofon csattan arcomon. Hirtelen nyakamba borul. Szorosan ölel magához, amit viszonzok.
Az én szemeim is hamarosan bekönnyeznek. Könnyeim utat engednek maguknak.
Egymás nyakába borulva sírunk.

- Sajnálom hugocskám. De 15 évesen elkellett jönnöm ottholról. Messzire utaztam. Nem voltak olyan napok, hogy ne gondoljak rátok, és anyáékra. Nagyon hiányoztatok nekem. Amikor visszajöttem, azon voltam, hogy megtaláljalak titeket, és hogy elkapjam Agurit. Lám te itt vagy, márcsak a másik hugomat kell megtalálnom.

- Nii-san... - nézz fel rám. Letörlöm könnyeit.
Kezeim közé veszem arcát, homlokunkat egymásnak döntjük.

- Gyönyörű, felnőtt nő lett belőled.

- Köszönöm Nii-san.

- Ne haragudj, hogy elkellett jönnöm.

- De ugye mostmár, nem fogsz elmenni, igaz?

- Nem. Itt maradok veled. - puszilom meg homlokát. Itachi továbbra is meglepetten néz, de hamar rendezi arcvonásait.

- Nii-san... - ölel újból magához.

- Elvigyelek titeket? - tolom el magamtól.

- Igen. - lép Ahri mellé Itachi.

- Akkor száljatok be. - majd mindhárman beülünk a kocsiba. Itachi, és Ahri hátul ül.

- Igaz Nii-san, nem is tudod, hogy Itachi hol lakik.

- Hát, én úgy gondoltam, hogy valameikőtök mondja az utat. - kuncogom el magam.

...

- Kérsz egy kávét?

- Nem köszönöm. - ülök le a konyhába. Itachi, és Ahri velem szembe.

- Mit szeretnél tudni, Nii-san?

- Mindent.

- Tudod, hogy anya, és apa meghalt? - könnyeznek be szemei.

- Tessék? Hogyan? Mikor? - könnyeznek be az én szemeim is.

- Arisával kicsik voltunk. Kigyulladt a házunk. Én és Arisa megmenekültünk, de ennek volt ára is, méghozzá az, hogy utcára kerültünk, és hogy anya és apa bent égtek. Ezután találkoztunk Agurival, aki befogadott minket, és bérgyilkosokat csinált belőlünk. Én nem akartam az lenni. Muszály voltam beletörődni a sorsomba.

- Akkor, te és Arisa voltatok?

- Igen. Mi voltunk a bérgyilkosok királynői. - törli meg szemeit. - Nem akartam az lenni. Én boldog életet terveztem magamnak. Nem tudom, hogyha megszületik a pici, mit fogok neki mondani, ha megkérdezi hogyan ismerkedtem meg Itachival.

- Nah, kincsem.

- Ahri.

- Hm? - néz fel rám.

- Gyere ide. - álok fel. Egy szó nélkül feláll, oda jön hozzám, mire én szorosan ölelem magamhoz. - Minden ami történt, az a múlt. Felejtsd el őket. Te már nem vagy bérgyilkos. Ha nem mentem volna el, akkor nem kerültetek volna utcára, és nem találkoztatok volna Agurival.

- Nem a te hibád, Nii-san. - tolja el magát, hogy szemeimbe tudjon nézni.

- De jól hallottam?

- Mit? - néznek rám kérdően.

- Gyermeketek lesz?

- Igen. - karolja át hátulról Ahrit Itachi.

- Hát ez fantasztikus. Gratulálok.

- Köszönjük.

- Esküvő?

- Még nem volt.

- Nagyszerű. Akkor ezek szerint nem maradtam le semmiről. Arisának is, majd elszeretném mondani, hogy ki vagyok.

- Mit szólnál a holnapi naphoz? Ahrival elhívjük őket valahova.

- Mivan?! Megint?! Te barom, miért teszed ezt velem?! Ezt nem fogod megúszni. - fordul meg karjai között, és bökdösni kezdi Itachi mellkasát.

- Történt köztetek valami, Ahri?

- Hát nem bírom, azt a rohadt kígyót.

- Ejnye.

- De valahogy kibírom.

- Rendben. Nos, nekem ideje mennem.

- Nem maradsz még Nii-san?

- Mennem kell hugi. - puszilom meg fejét. Itachival kezet fogok. Elköszönök tőlük. Beszálva kocsimba haza indulok.

- Else hiszem, hogy a hugom elhitte. Jó, először nem akarta, de utánna igen. Anya, apa...sajnálom, hogy nem segíthettem nektek. Sajnálom. Nagyon hiányoztok. Ígérem, hogy mostmár mindig mellettük leszek. Nem fogom őket magukra hagyni, soha de soha!!
És ami mégfontosabb...nagybácsi leszek!!