Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

57.fejezet

- Mint ahogy gondolom hallottatok, kintről mindent, nem igaz?

- Igen. Hm.

- Elhangzott a szüleink neve. Namikaze Isato és Namikaze Eimi. Mindketten szerettek minket, kedvesek, a világ legjobb szülei voltak. Mivel, Nii-san nem volt otthol mikor megtörtént a baleset. Anya éppen főzött, apu velem meg Arisával játszott. De füst szagot éreztünk. Apa felszaladt a szobába, a szoba pedig égett. Apa kimenekített minket, de előtte mindketten azt mondták, hogy szeretnek minket nagyon. Anyu és apu bent égett. Utolsó rossz emlékem azzal a nappal kapcsolatban, az égő ház valamint anyu és apu sikolyai. A házból nem maradt semmi. Nee-channal utcára kerültünk. Nem kaptunk segítséget. Éjjel, nappal az utcán voltunk. Néha előfordult, hogy valaki ételt vagy innivalót adott nekünk. Aztán...találkoztunk vele, Agurival. Otthont, ételt valamint italt ajánlot. Én valahogy elleneztem, túlságosan is féltem, de a nővérem, Arisa belement, hogy ne essen semmi bajunk az utcán, fényes nappal vagy akár éjjel. Egyikünk se tudta, ki ő valójában. A nevét megmondta, de sose gondoltuk volna, hogy mindennek ára van. Ennek az egésznek az ára az volt, hogy bérgyilkosokat varagott belőlünk! Olyan bérgyilkosokat, akik hideg vérrel, legyilkolják áldozatukat! Arisa és én jobbak voltunk mindenkinél. Nekem ez az egész nagyon nem tetszett! Nem akartam bérgyilkos lenni, de a sorsomba muszály volt beletörődni! Számtalan ártatlan ember vére tapad kezeimhez, amit talán soha sem fogok tudni lemosni. És egyszer eljött az a nap, amikor Aguri azt mondta végeznünk kell még egy személlyel.

- Az a személy aznap, Naruto volt, nem? - pillant rám, Sasuke.

- Igen. Narutoval kellett volna végeznünk. Kétszer vagy háromszor próbáltuk meg, de utoljára már kudarcot vallottunk! Mert, Deidara és Itachi elkapott minket! A többit meg hiszen szerintem tudjátok. - hajtom le fejemet.

Mindenki csendben volt. Szerintem próbálhatták felfogni az imént hallottakat. Itachi megfogja kezemet, majd gyengéden, de mégis erősen magához ölel.

- Nem kellett volna elmondanod, hiszen látom rajtad, hogy az emlékek miatt rosszul érzed magad.

- De így legalább mindenki tudja! Naruto... - pillantok a fiatal Uzumaki fiúra, aki felemeli fejét, kék íriszeit rám emeli.

- Tessék, Ahri-chan?

- Sajnálom...sajnálom, hogy megakartalak ölni az íjvesszővel!

- Ugyan, Ahri-chan! Az már a múlt! Ne rágódj rajta! - vigyorog rám.

Ezen nem tudtam, nem elmosolyodni. Egyszerűen annyira jól esett, hogy nem haragszik rám, valamint jól esik az, hogy nem tartja tőlem a távolságot! Pedig minden oka meglenne rá. De ő mégis mellettem van, és barátjának tekint. Ez nagyon jól esik. Remélem, ezentúl minden más lesz! Boldog akarok lenni, Itachival, és a születendő kislányunkkal.

- Várjunk csak, Ahri!

- Mi a baj, Sasuke?

- Azt az íjvesszőt aznap te lőtted ki?

- Igen.

- Akkor ügyesen bánsz vele! Mert majdnem eltaláltad vele ezt a balfácánt. - bök fejével, Narutora.

- Mivan, te gyökér?!

- Talán süket vagy?

- Mi az, hogy jól célzott!? Ne haragudj, Ahri-chan.

Én csak legyintettem. Jelezve, hogy semmi baj. Míg ők veszekedtek, mi jól mulattunk rajtuk.

- Jólvan, most már befejezni! Sasuke, Naruto! - szól a két vitázó fiúra, Itachi.

- Jó.

- Ahri, sajnáljuk ami történt a szüleitekkel. Hm.

- Köszönjük.