Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

65.fejezet

*Kurama szemszöge*
Korán reggel, papírokat nézegettem, valamint próbáltam valamilyen nyomra bukkanni. De semmi! Nem jutok sehova.
Ekkor a csengő hangja zavart meg munkámba.

- Mégis, ki a fene ilyen korán reggel? - mérgelődtem magamba, ám a csengő kicsit sem akart halkulni, inkább egyre erőszakosabban nyomta valaki.

- Na, most megyek megnézem ki az, és minimum elküldöm melegebb éghajlatra... - tápászkodtam ki morogva, székem mögül.

A bejárathoz érve nagy lélegzetet vettem, hogy felkészüljek a szitokáradatra, amit a hivatlan vendégemre zúdítok, azonban mikor kitártam az ajtót, a sokkhatástól tüdőmben rekedt a levegő.

Perceken keresztül csak elkerekedett szemekkel bámultam előre, egy szót sem tudtam kipréselni magamból.

- Arisa?! - találtam meg végül hangomat, bár akkor is csak ennyire tellett.

- Igen, neked is jóreggelt, Kurama. - köszörülte meg a torkát lehunyt szemekkel.

- Gyere csak beljebb!

- Nem társalogni jöttem! Csupán egy-két dolgot akarok megtudni! - villantak meg szemei, a reggeli nap sugarai fényében.

- Miben segíthetek neked, hugi?

- Először is, nem akarom hallani, hogy mégegyszer így hívsz! Másodszor, mi a fene vett téged arra, hogy vissza térj Konohagakuréba!?

- Ezt inkább bent beszéljük meg, kérlek! - álltam félre, hogy beengedjem hugomat, aki szemforgatva belépet a lakásba, majd helyet is foglalt a kanapén.

- Nézd... - foglalok én is helyet vele szembe. - tudom, hogy haragszol rám azért, amiért elmentem, és sokáig nem jöttem vissza.

- Mondhatjuk úgyhogy, akkor mentél el amikor mi mégcsak pólyások voltunk!

- Azért mentem el, hogy kiképezzenek fejvadásznak! A szüleinket pedig ugyanúgy kerestem. Érdeklődtem felőlük, valamint a két szép hugom felől is.

- És most azt akarod, hogy ezt az egészet hidjem is el? - jelent meg száján, egy apró gúnyos mosoly.

- Ha elhiszed, ha nem, de hidd el, hogy ez így van! Csak...

- Csak azt nem tudtad meg, hogy a szüleink meghaltak, mi pedig utcára kerültünk!

- Ne haragudj... - hajtom le fejemet bűnbánóan.

- Miért jöttél vissza, Konohagakuréba?

- Azért, hogy elkapjam, Agurit, valamint, hogy megkeresselek titeket. Azt hittem, hogy anyuéktól már elköltöztetek, mert már saját életet éltek. Mikor haza jöttem, rögtön az volt az első dolgom, hogy elmenjek a szüleinkhez, de ami ott akkor, aznap ott fogadott...A házunk porig égett. Mindenkit megkérdeztem felőletek, aki ismert minket, de senki sem tudott rólatok semmit.

- És most azt hiszed, hogy visszajössz, és rendbe hozhatsz mindent?

- Jóvá szeretném tenni! Csupán óvni, szeretni szeretném a két hugomat! Ennyi az egész. Ha adnál egy esélyt...

- Felejtsd el! Nem tudod helyre hozni ezt!! Ahri lehet, hogy ő megbocsátott, valamint könnyen adott neked egy esélyt. De vele ellentétben, én nem vagyok olyan puhány mint ő! Engem nem érdekel, hogy a bátyám vagy, vagy nem a bátyám! Haragszom rád! Haragszom rád, amiért elmentél, és itt hagytál, engem, Ahrit, és a szüleinket! Most azt hiszed, haza jössz és minden rendben?! Ha?! Hát nem!! Csak, hogy tudd, Kurama...Én nem fogok neked megbocsátani! És ami a legfontosabb...soha nem fogom neked azt mondani, hogy Nii-san. Egy bátyó, nem viselkedik így, vagy nem tett volna ilyet amit te! Neked fontosabb volt a kiképzésed, mint a saját családod. Ég veled, Kurama! - állt fel, majd a bejárati ajtót hangosan csapta be maga után.