Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

60.fejezet

Szívem kihagyott egy ütést. Erre nem gondoltam! Nem fordult meg a fejemben, hogy mi lesz ha megkérdezi? Mit mondjak? Mit fog szólni, ha megtudja, hogy az anyja bérgyilkos volt?

- Áh, ezzel megfogtalak úgy látom. - enged egy el apró, gonosz mosolyt.

Dermedten, megsemmisülten álltam, nővérem előtt. Gondolatok, gondolatok hátán. De nem jutok döntőre. Mi lesz, ha tényleg felteszi ezt a kérdést? Mit fogok mondani?

- Valamit...biztosan fogok tudni mondani.

- Oh, vagy talán elmondod neki az igazat? Hm? Elmondod majd, Natsuminak, hogy valójában az édesanyja egy bérgyilkos volt? Egy bérgyilkos, akinek a kezéhez ártatlan emberek vére tapad? Egy bérgyilkos, akit életfogytiglanra ítéltek, csak mégis szabad lábon van, és jó útra tért?

- Hagyd már abba, Nee-chan! Kezdem ezt az egészet unni, hogy azt hiszed veled fogok menni, vagy valami! Hát nem fogom elhagyni Itachit, sem pedig a lányomat!!

- Én drága, hugom. Egyszer azt fogod kívánni, bárcsak futottál volna a múltad elől! Pedig most azt kéne! Futnod, futnod, és soha sem hátra nézni! Mindent, és mindekit mögötted hagyni. De csak szenvedni fogsz. A szenvedésed, soha sem fog elmúlni! A lányod kérdezni fogja, hogyan ismertétek meg egymást, Itachival. És akkor nem lesz számodra vígasz. Nem lesz, ami enyhíteni fogja a fájdalmad.

- Miért mondod ezt? - nézek rá, könnyeimtől csillogó szemeimmel.

- Nem érted ezt az egészet... - jön közelebb hozzám, kezeit vállamra teszi. Miközben érzéstelen, fagyos, megvető tekintetét keményen enyémbe fúrja.

- ...nem tudsz mit tenni. A lányod, egyszer kérdezni fogja, hogy hogyan ismerted meg az apját.

- Lányok minden rendben? - jön ki bátyánk.

- Persze. - törlöm meg gyorsan szemeimet.

Nővérem, szúros, gyülölettel ízó tekintettel, pillant bátyánkra.
Se szó, se beszéd, nővérem azonnal bemegy a házba. Bátyám elém ál, miközben mélyen szemeimbe néz.

- Történt valami, igaz?

- Semmi.

- Ahri, tudom, hogy rengeteg időt veszítettem, lehet, hogy ezzel elkéstem. Szeretném tudni, ha valami bánt, vagy ha valami történik.

- Ne aggódj, Nii-san. Jól vagyok.

- Rendben van.

- Natsumi?

- Mindenkit érdeklődve figyel. Aranyos kislány.

.........................................................................

Miután mindenki volt látogatóba, gondterhelten álltam, Natsumi kiságya előtt. Gyönyörű fekete íriszeivel, nézett rám, amin csak elmosolyodni tudtam. Mégis akaratlanul egy könnyecsepp hullott le arcomon, egyenesen egy kézfejre. Lassan emelem fel fejemet. Itachi aggódó tekintettel figyel.

- Drágám, mi a baj?

- Itachi!! - borulok immár sírva nyakába.

Szorosan, mégis gyengéden zár karjai közé. Fejét nyakamba fúrja, apró csókot lehelve bőrömre. Kezével hajamat simogatja, miközben nyugtatni próbál. Fejemet mellkasába fúrom, mintha menedéket keresnék. Menedéket...egy olyan biztonságos helyet, ahol nem történnek rossz dolgok. Egy menedék, ami megvéd mindentől, és mindenkitől. Egy menedék, ami szeret. Számomra ez a menedék, nem más mint, Itachi.

- Mi a baj, kedvesem? Ki bántott?

- Szeretsz? Velem maradsz? Ugye nem fogsz, soha de soha elhagyni? Megígéred, hogy mindig mellettem leszel? Mindig szeretni fogsz?? - csúsznak ki számból, már a rég feltett kérdések.

- Szerelmem, ígérem neked, hogy mindig itt leszek neked! Hogy szeretlek-e? Jobban az életemnél! Számomra te jelented a mát, holnapot, múltat, és a jövőt! Nekem te vagy a jelenem, és te vagy a jövőm! Érted mindent feláldoznék.

- Így gondolod?

- Persze, kedvesem. Szeretlek. Nagyon szeretlek, fontosabb vagy az életemnél is. Érted, Ahri, még az életemet is odaadnám.

- Szeretlek, Itachi.

- Én is. - majd mindkettőnk tekintete lányunkra téved, aki elaludt. Arca, teljes mértékben békés volt. Itachival egymásra nézünk.
Betakarjuk lányunkat, majd csendben kimegyünk.
Itachi megfogja kezemet, evvel is magafelé fordítva. Fekete íriszei mélyen fúródik tekintetembe, mintha soha sem akarna elengedni.

- Beszélnünk kell!

- Ühm, rendben.

Besétálunk saját szobánkba. Itachi leül az ágyra, mire követném példáját, de ő csuklómnál fogva ránt ölébe.
Egyik keze csipőmre téved, míg a másik combomon pihen.

- Ahri, kérlek válaszolj nekem őszíntén!

- Rendben.

- Mi történt közted, és a nővered, Arisa között?

- Most mit mondjak? Mit válaszoljak rá? Nem mondhatom el, hogy mi történt! Muszály lesz hazudnom neki, még akkor is ha szeretem. Ezt az egyet nem mondhatom el neki. Ne haragudj rám, Itachi.

- Tudod, még neheztelek rá, amiért börtönben ültünk. Hiába csak 1 hónap volt, de számomra az egy örökké tartó valóság volt. Meg amiatt is, hogy miatta lettünk bérgyilkosok, mert belement abba az ajánlatba, amit, Aguri mondott. Tudod, hogy ételt, italt, meleg szálást kaptunk! Ha minden másképp lett volna, akkor lehet, hogy nem egy bérgyilkosnak ismertél volna meg.

- De lehet, hogy nem is találkoztunk volna. Akkor nem lennél itt nekem, és bizony, Natsumi se lenne itt! Nem lennék ilyen boldog, mint most. Tudod, drágám, én nem abba a bérgyilkosba szerettem bele.

- Nem?

- Nem ám! Én egy kedves, aranyos, megértő, törödő, meleg szívű nőbe szerettem bele. De biztos, hogy csak ez a baj? Biztos, hogy nincs valami más, amit elszeretnél mondani?

- Biztos, hogy csak ez volt.

- Ahri, figyelj! Szeretném tudni, ha valami baj van! Szeretném ha mindenbe beavatnál. Nem kell egyedül cipelned a dolgok nehezét! Velem bármit megoszthatsz, és ha tudok segítek neked! Érezni szeretném a gondjait terhét! Bízz meg bennem, ahogy én megbízok benned. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni! Ha egyszer, bármikor is elveszítenélek, azt nem élném túl! Számomra te, és Natsumi jelentitek az életet. - mondja ezt immár nyakam ellen, miközben ostromolni kezdte nyakamat mézedes csókjaival.

- Else tudom mondani neked, hogy mennyire szereltek! - helyezkedek el úgy ölében, hogy el tudjam dönteni az ágyon.

- Nem is kell elmondanod, szívem! Látom rajtad. Akárhányszor megérintelek, érzem, ahogy a tested megremeg minden egyes érintésemtől. Ha az ajkaim csak a nyakadhoz ér, érzem, ahogy felfórósodik! Ha nem szeretnél, akkor nem váltanék ki belőled ilyen érzéseket. - simogatja meg arcomat.

Lassan lehajolok ajkaihoz, és lágyan összeérintem őket. Csókja egyszerre vad, szenvedélyes, vággyal teli, domináns, ám mégis gyengéd és óvatos. Óvatosan ízlelgeti ajkaimat, mintha csak most csókolóznánk először.
Nyelve folyamatosan bejutást kér, amit megis adok. Érzem, ahogy ízlelőszerve számba siklik, feltérképezve az ismert helyet.
Testem felfórósodik. Szívem hevesen kezd el verni mellkasomban. Úgy érzem magam, Itachi mellett, mint egy 17 éves szerelmes lány. Aki csak arra vár, hogy szerelme megcsókolja, és hogy hozzáérjen.

- Segítesz vacsit főzni? - válok el ajkaitól.

- Igen. De tudod mit ennék meg, most legszívesebben?

- Mit?

- Az én szerelmem által készített, dangót.

- Gondoltam. - kuncogom el magam.

Vacsora, fürdés már megis volt. Lányunkat, Natsumit is megetettük, megfürdettük, és szinte elis aludt. Itachival is készültünk lefeküdni aludni, mikor, Natsumi elkezdett sírni. Áthoztuk magunkhoz a kis csöpséget, és magunkközé fektettük. Mindhárman nyugodtan aludtunk, arcunkon egy-egy mosollyal.