Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

69.fejezet

!EMLÉKEZÉS!

*Seina szemszöge*
Akkor még egy ártatlan, boldog, szeleburdi kislány voltam. Akkoriban mégcsak 9 éves voltam, míg bátyám, Aguri 13.
Nii-sannal, szüleinkkel Fuuma Kaimei, és Fuuma Natsumival boldogan éltünk.

- Drágám, siess mert kihül a reggeli!!

- Hay, Kaa-chan!! - rohanok le a konyhába, ahol anya apának, és Nii-sannak készítette a reggelit.

- Ohayo, Tou-san, és Nii-san.

- Ohayo...

- Ohayo, Kaa-chan! - nyomok egy puszit anyám arcára.

- Ohayo, drágám. Ülj le, kész van a reggelid!

Leültem apa mellé, aki megsimogatta fejemet.
Nii-sanra nézek, aki eléggé fáradtnak tűnt.

- Hé, Nii-san! Ébresztő, mert a táska nem fog elmenni helyetted iskolába.

- De vicces vagy hugi.

- Te meg, Baka.

- Na, megállj! - állt fel helyéről, mire én is követtem példáját, és sprintelni kezdtem nevetve a nappaliba.

Nem tudom, mégis meddig kergetőztünk, Agurival mire elkapott, és csikizni kezdett.

- Áh, neh! Agurih, e-ezh...cs-csikizh... - már a nevetéstől folytak könnyeim, de bátyám vigyorogva folytatta "kínzásomat"

- Na, feladod hugi? - nevetett.

- I-igenh. - ekkor abbahagyta csikizésem, majd megöleltem bátyámat, amit viszonzott.

Magamon éreztem szüleink tekintetét, akikre biztosra mehettem, hogy mosolyognak. Nii-sannal visszaültünk az asztalhoz, hogy befejezzük a reggelit, ha nem akarunk elkésni az iskolából.

Bátyámmal hamarosan az iskolában voltunk. Elköszöntem bátyámtól, hogy tudjon menni saját osztályához.
Ahogy haladtam osztálytermem felé, nem figyeltem, hogy hova lépek, így neki mentem valakinek. Egyensúlyomat elveszítve estem a földre. Szemeimet kinyitva néztem meg, hogy mégis ki volt az akinek neki mentem. Tekintetem találkozott, egy magas, izmosnak tűnő ébenfekete hajú sráccal. Szemei nyugtalanítóak voltak, ahogy tetőtől talpig végigmért haverjaival együtt.

Nagyot nyeltem, ahogy gúnyos, vérfagyasztó mosolyával rám mosolygott. Éreztem, ahogy a vérem megfagy bennem. Szívem szó szerint kihagyott egy ütést.

- Nem tudsz figyelni hova lépsz!? - szólal meg ilyesztően csengő hangjával.

- G-gomenasai...

- Azt hiszed, hogy ennyivel le van rendezve?

- Ugyanmár, Kaito-kun, ez a kis vakarcs semmit sem ér! - szólal meg mellette, egy szürke hajú srác.

- Tudom, Yushin! De ez a vakarcs, nem igaz, hogy nem tud nézni a lába elé!

- T-tényleg nagyon sajnálom. - álok fel immár a földről, és remegve meghajolok a fiúk előtt.

- Yushin, Kaito!

- Hm? Mi a baj, Tatsuki? - kérdezi haverját, Kaito.

- Nem gondoljátok, hogy csinos arca van ennek a lánynak?

- Hm...most, hogy mondod! - majd államnál fogva, Kaito felemelte fejem, evvel is kényszerítve, hogy szemeibe nézzek.

- De akkor is egy taknyos!

- Yushin mond valamit! És mivel, nem tudod, hogy kivel van dolgod...Megtanítom neked, hogy máskor nézz a lábad elé, te vakarcs kölyök!

- Kaito-kun, t-tényleg n-nagyon s-sajnálom! - kezdtem el remegni, mint a nyárfalevél.