Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

81.fejezet

*Kurama szemszöge*
Forgolódok...Álmos vagyok, de nem tudok aludni...Hasamra fordulok, reménykedve abba, hogy eltudok aludni.

Magamat látom. Előttem pedig hugom, Arisa ül. Tekintete fagyosan csillog, akár a kopár éjszaka, csillagok nélkül.
Ismerős ez a nap! Ez azaz a nap, amikor hugom felkeresett.
Remegő ajkakkal figyelek.

- És most azt hiszed, hogy visszajössz, és rendbe hozhatsz mindent?

- Jóvá szeretném tenni! Csupán óvni, szeretni szeretném a két hugomat! Ennyi az egész. Ha adnál egy esélyt...

- Felejtsd el! Nem tudod helyre hozni ezt! Ahri lehet, hogy megbocsátott, valamint könnyen adott neked egy új esélyt. De vele ellentétben, én nem vagyok olyan puhány mint ő! Engem nem érdekel, hogy a bátyám vagy, vagy nem a bátyám! Haragszom rád! Haragszom rád, amiért elmentél, és itt hagytál engem, Ahrit, és a szüleinket! Most azt hiszed, haza jössz és minden rendben!? Ha!? Hát nem! Csakhogy tudd, Kurama...Én nem fogom neked az mondani, hogy Nii-san. Egy bátyó, nem viselkedik így, vagy nem tett volna ilyet amit te! Neked fontosabb volt a kiképzésed, mint a saját családod. Ég veled, Kurama! - majd felált, és távozott is.

Ott ültem könnyes szemekkel. Csak bámultam az aznapi énemet. Végül ordítva fogtam meg fejemet! Újra, és újra, Arisa hangja vízhangzott a fejemben.

- Nee! Nee! Könyörgöm!! - majd ordítva, és a fejemet fogva rogytam le a földre.

Szemeimet lehúnyva tartottam, mintha csak attól tartottam volna, hogy valami, vagy valaki kivája őket. Végül úgy döntöttem, hogy lassan kinyitom. Meglepődve láttam, hogy más helyszínen voltam. Ismerős volt. Nagyon is. De még mindig térdepeltem. Lassan feláltam. Gondolkodás nélkül megfordultam...A családi házunk ált előttem, épségben.
Apám ott ált a teraszon...Mosolygott. Mögüle egy csinos, gyönyörű, hosszú vörös hajú, finom vonású nő lépett elő...Megismertem...Megismertem, benne, Őt...Édesanyámat. Ámulva, és bámulva néztem őket. Tudtam, hogy ez egy álom, de sose hittem volna, hogy mégegyszer...Mégegyszer találkozhatok velük.

- Gyere ide...Fiam! - emelte maga elé kezét, apám.

Megemberelve magam, magabiztos léptekkel indultam meg feléjük. Mikor ott áltam előttük, egy szó nélkül megöleltem őket.

- Sose hittem volna, hogy egyszer találkozhatok veletek! Sajnálom...Úgy sajnálom!

- Fiam...Ne sajnálj semmit! - toltak el maguktól, majd anyám puha kezei közé vette arcomat.

- Apáddal sose csalódtunk benned! Nagyon örülünk annak, hogy egy nagyszerű fejvadászt faragtak belőled.

- Eddig minden egyes bűnözőt elkaptál, fiam. Ennél jobban nem lehetünk rád büszkék.

- Igaza van. És most itt vagy, Konohagakuréban! Megtaláltad a hugaidat...

- De, Arisa...Ő sehogy sem akar megbocsátani. Haragszik. És jogosan haragszik! Bátyukként nem kellett volna elmennem! Itt kellett volna maradnom, és mindez nem történt volna meg velük...Velük...Veletek! Ha maradtam volna, akkor ti most is élnétek...És... - nem tudtam befejezni a mondatot, mert egy erős, ám mégis gyengéd pofon csattant arcomon.

Meglepedten kaptam tenyeremet a fájó arcrészhez. Meglepedten néztem anyára, aki levette kezemet arcomról, és egy anyai puszit nyomott arcomra.

- Fiam...Ne okold magad! Anyád és én nem haragszunk rád! Hiszen a legidősebb gyermekünk vagy, és mi sose haragudtunk rátok, még akkor sem mikor kellett volna. Arisa...Nos igen, ő valamivel keményebb dió...De megfog ő is békélni hidd el! - tette kezeit válamra, apám.

- Arisával történt valami...

- Ezt hogy érted anya?

- Úgy, hogy valamilyen rossz dolog történt vele, amiről senkinek sem mondd el!

- Tudjátok, hogy mi történt vele?

- Sajnos nem. - rázta meg apám a fejét.

- Ezt nektek kell kideríteni! Testvérekként összekell tartonotok!

- Kaa-san...Tou-san...Igyekszem...De tényleg! De, Arisa tényleg nagyon kemény dió.

- Olyan mint a zsémbes anyukád.

- Hogy mondod, Isato!?

- Tudod jól, hogy szeretlek, Eimei.

Ezen elmosolyodtam. Annyira örültem, hogy a szüleimet újból láthatom, és ölelhettem őket.

- Gondoljátok, hogy Arisa egyszer megfog békélni?

- Persze. Kell neki egy kis idő! Hiszen sok minden történt, míg távol voltál fiam. - mondta, apám.

- Minden rendben lesz, Kurama. Igaz, Arisa másabb mint Ahri, de ő is szeret. A bátyja vagy! És tudja, hogy rád, Ahrira...Bármikor számíthat. - mondta mosolyogva, anyám.

- Arigatou, Kaa-san és Tou-san.

Mosolyogva néztek egymásra, majd rám. Megtöröltem szemeimet, hogy ne kezdjek el előttük sírni! Ám mikor felnéztem...Halványulni kezdtek.

- Anya, apa?

- Lejárt az időnk, fiam. Máshova szólít a kötelesség. - mosolygott, anyám.

- Csak ugyanazt mondjuk mint, a hugodnak, Ahrinak...Ne feledd, mi mindig itt leszünk melletted! Még akkor is ha nem látsz. Vigyázzni fogunk rátok! Apád és én büszkék vagyunk arra, hogy ilyen messzire jutottál, Kurama. - törölte meg könnyes szemeit, anyám.

- Vigyázzatok egymásra! De ami a legfőbb...Tartsatok ki egymás mellett, mint az igazi testvérek! Arisának pedig adj egy kis időt, fiam. - mondta, apa.

- Szeretlek titeket.

- Mi is téged, fiam. - mondták egyszerre, majd végleg eltüntek.

A ház már nem úgy ált, ahogy az előbb! Rom...Ez maradt a házunkból. Ott áltam egyhelyben, mint aki elveszett. Ordítani akartam...De egy árva hang sem jött ki a torkomból! Végül lerogytam a földre.

Szaporán emelkedő mellkassal ültem fel az ágyon. Arcomon verejték cseppek díszelegtek, amiket letöröltem. Megmasszíroztam nyakamat, majd a párnára dőlve kezdtem el gondolkodni.

- Bárcsak vissza forgathatnám az időt!- vettem egy mély levegőt, amit aztán bentartottam, majd lassan kiengedtem.

- Ha nem mentem volna el, akkor minden másabb lenne? Biztos vagyok benne! Akkor a két hugom nem lett volna, soha de soha bérgyilkos! A szüleink pedig élnének. Anya, és apa jelen lehetne, Ahri esküvőjén!

Fáradtan sóhajtottam egyet, majd megpróbáltam vissza aludni, de ez nem ment olyan könnyen. Kikeltem az ágyból, és elkezdtem fel-alá járkálni. Kezeimet tarkómra tettem.

- Vajon, Ahri is álmodott a szüleinkkel? Vagy csak én?

Egy ásítás kíséretével visszafeküdtem az ágyba. Percekig csak néztem magam elé. Fejemben csakis a szüleimmel való beszélgetés víszhangzott, és anyám mosolya amit mindig is szerettem. A mosolya olyan megnyugtató volt most is, mint amikor élt. Végül eszembe jutott az a pofon, ami arcomon csattant. Erős volt...De mégis gyengéd! Kezemet arcomra csúsztattam, ezen akaratomnál fogva is elmosolyodtam. Jobb oldalamra fordulva hagytam, hogy az álmok birodalma újból magával ragadjon.