Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

89.fejezet

- Öhm, most így szeretném hagyni a hajamat. - próbáltam mosolyogni hihetően, de tudtam, hogy Itachi nem az a fajta, hogy az ilyen egyszerű dumákat beveszi.

- Mostanában nem szoktad így hordani a hajad! Vagy leengedve hagyod,vagy felfogod.

- Most valamiért hiányzott így. De tényleg!

- Igen, persze, persze. Én pedig a mikulás vagyok, igaz? - kérdezte, majd hajamat fülem mögé türte.

Tekintete megkeményedett a dühtől.

- Ki pofozott fel?

- Itachi...

- Kérdeztem valamit!

- Natsumi elaludt! - váltottam gyorsan témát, mire, Itachi felállt, és szépen óvatosan, és csendben felvitte lányunkat szobájába.

Sóhajtva feláltam, de ez egy óriási hiba volt! Hogy miért? Azért mert, Itachi ott termedt előttem, és a falnak szorított.

- Szóval, ki ütött meg?! - kérdezte halkan, dühtől csilingelő mély hangjával.

Nem válaszoltam semmit, csak lehajtottam fejemet. Nem akartam, hogy valami baja essen, vagy bármi más.

- Ahri... - lágyult meg hangja, majd álamnál fogva felemelte fejemet, hogy fekete íriszeibe tudjak nézni.

- Ki merte bántani a mennyasszonyomat?

Mélyet szívva a levegőből, szóról-szóra elmeséltem neki mindent, még azt is, hogy én is megpofoztam, Megant.
Tekintete szikrázott a dühtől, majd mikor befejeztem a mesélést, egyszerűen el lökte magát a faltól.
Egyenest a szobánkba ment, ahová én magam is követtem.

- Most mit akarsz?

- Megyek, és rácsmögé jutattom őt! A lányomról, és a mennyasszonyomról így ne merjen beszélni!

- De...

- Sshh... - mondta, majd egy csókot nyomot homlokomra, és két ujjával megpöckölte.

Mire észbekaptam, már a kocsi motorját hallottam, aztán már semmit.

*Itachi szemszöge*
Dühösen tapostam a gázra, egyszerűen a harag elterjedt az ereimben. Amit megígértem, Megannak beis tartom!

Idegesen kiszálok a kocsiból. Egy csepp kedvességel, sem kopogtatok az ajtón.
Megan édesapja nyit ajtót. Nagyszemekkel néz rám, mintha nem értené, hogy miért vagyok itt.

- Itachi-sama...

- Jónapot, uram! Megan itthol van?

- Persze. Megan, Itachi-sama keress!!

1 másodperc sem telt el, de Megan egy széles mosollyal állt elém. Undor fogodt el tőle!

- Itachi...micsoda kellemes meglepetés.

- Mindjárt nem lesz az!

Rögtön elővettem a bilincset, és a lány vékony csuklóján csattant. Édesapja értetlenül nézett rám, hol pedig a bilincsre, lánya pedig ilyedten nézett rám. Hamarosan, Megan édesanyja is megérkezett, szemei azonnal bekönnyeztek, mikor meglátta lányán bilincsemet.

- De...de, Itachi-sama? Ezt mire véljem? - kérdezte édesapja.

- Sajnalom uram, de a lányának tettem  egy igéretet!

- Milyen ígéretet? - kérdezte most, Megan édesanyja.

- A lányuk ezelőtt felkeresett engem, és a mennyasszonyomra igen rossz dolgokat mondot, így megígértem neki, hogy rácsokmögé jutattom ha mégegyszer valamit is tesz! A lányuk pedig rossz szót mondott a lányomra, valamit a jegyesemet is megpofozta!

- Megan, azt mondtad nekem, hogy egy barátnődhöz mész! - nézett rá mérgesen édesapja.

- Én...én sajnálom! Tényleg. - könnyeztek be a lány szemei.

- Elkell fogadnod, hogy Itachinak mennyasszonya van, gyermeke, és nem téged veszel feleségül gyermekem. - mondta könnyes szemekkel édesanyja.

- D-deh annyihrah nehézh! - kezdett el immáron bőgni.

- Itachi-sama, nagyon kérlek...Ne vidd el a lányunkat! Kérlek!

- Hn...rendben van. Most az egyszer elnézem neked, Megan! De ha továbbra is keresni fogsz engem, vagy Ahrival így fogsz beszélni, akkor börtönbe viszlek! Fogadd el, hogy nem éreztem irántad semmit! - mondtam érzéstelen arccal, majd levettem a lány csuklójáról a bilincset, aki aztán sírva felrohant az emeletre.

Otthol mindent elmeséltem, Ahrinak, aki ölembe ült, az ő karjai között meg, Natsumi volt.

- Azért ilyenért nem kell valakit börtönbe vinni, kedvesem.

- Annak örülnék a legjobban, ha ott lenne!

- Jajj kedvesem. - nyomott egy csókot arcomra.

Natsumira néztem, nagy fekete szemeivel engem nézett, amin elmosolyodtam. Végül szájából kivette a cumit, és azt hozzám vágta. Az említett dolog homlokomról, Ahri ölébe pattant, ő pedig kuncogását próbálta visszatartani.

- Hé, ne nevess! Mindig velem csinálja ezt!

- Mert szeret téged. - csókolja meg homlokomat.

- 2 nap...és a feleségem leszel.

- Igen. Minden álmom valóra válik! Remélem, hogy Agurit még azelőtt elkapjátok, mielőtt, Natsumi nem lesz nagyobb! Nem akarom, hogy történjen vele valami, vagy megtudja a múltamat. Azt nem tudnám elviselni! Azt az egyet nem, hogy elkelljen neki mondanom, hogy az édesanyja bérgyilkos volt.

- Édesem! Megmondtam már neked egyszer, hogy te már rég nem vagy az aki voltál! Megváltoztál. Natsuminak akkor is az édesanyja leszel, ha megtudja a múltadat, vagy sem! Hiszen neki akkor is az édesanyja leszel, aki életet adott neki, óvja, vigyázz rá, aki felneveli...neki mindig az édesanyja leszel. - szorítottam magamhoz őket gyengéden.

- Igazad van... - majd egy gyengéd csókot lehelt lánya homlokára, aztán az én homlokomra.

- Szeretlek titeket.

- Én is titeket, Itachi. Jut eszembe, hova megyünk akkor nászútra?

- A bácsikám, Madara elvileg elrendezte...Nem tudom hova, egy kevés részletet tudok.

- Elmondod?

- Nem.

- Kérlek.

- Nem.

- Légyszi.

- Nem.

- Csak egy picit.

- Nem.

- Szeress, te hülye, Uchiha!

- Én szeretlek drágám, de tőlem nem tudsz meg semmit! Mindennek eljön az ideje. De hidd el, nagyon jól fogjuk érezni magunkat.

- Már nagyon várom az esküvőt! Igaz, hogy izgatott vagyok, de akkor is.

- Csak egy szót kell kimondanod, életem...semmi többet!

Mosolyogva nézett rám, majd egy csókot nyomott arcomra. A nap hátralevő részében figyelmünket, csakis, Natsumira tereltük. Elvittük sétálni, játszottunk vele, megetettük, tisztába tettük. Olyan hamar elrepült az idő, hogy észre se vettük, már este van. Ahrival ketten elrendeztük, Natsumit aztán ágyba bújtattuk. Ahogy a mi kis hercegnőnk elaludt, mi is nyugovóra tértünk.