Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

36.fejezet

- Ez lehetetlen. Ez nem lehet. Nem lehet ő...a hugom. Pedig de. Nagyon hasonlít anyára.

- Hé, Kurama! - húzza védekezően háta mögé.

- Hm? Mi?

- Miért nézted, így Ahrit??

- Öhm, semmiért. Mennem kell. - fordulok sarkon. Amilyen gyorsan csak lehetett távoztam. Kint hajamba túrok, ajkaimba harapok.

- Hogy lehet? Milyen szép lány lett a hugomból. Tisztára olyan mint anya. De, hogy mondom el neki, hogy testvére vagyok? Nem fogja elhinni, hiszen kicsik voltak, amikor eljöttem ottholról. - mormogom magam elé.

*Ahri szemszöge*
- Hát ez meg mi volt? - vonja fel szemöldökét Ikuto.

- Engem kérdezel?

- Ahri...

- Igen?

- Gyere, haza megyünk!

- Most hova mentek ilyen hirtelen?

Szólni akartam de addigra Itachi megfogta csuklómat, és húzni kezdett maga után, egészen a kocsijáig.
Szónélkül beszálunk. Beindítja a motort, és már elis jövünk. Dühösnek láttam, így inkább nem szóltam semmit.

- Ismered? - parkol félre, miközben erősen megszorítja a kormányt.

- Nem. Honnan ismerném?!

- Nem tudom. De ő ezek szerint ismer téged!

- De...

- Ki ő?! - emeli fel hangját, ami cseppet sem tetszett nekem.

- Hát nem érted, hogy nem tudom kiez?! Nem tudom miért nézett úgy! Miért nem fogod fel, hogy nem tudom kiez, és nem ismerem!! - hullik le arcomon pár könnycsepp, amit további könnyek követnek.

- Ahri... - enyhül meg hangja. Arcomhoz akarna érni de ellököm kezét.

- Menjünk haza. - fordítom el tőle fejemet. Kezemet hasamra teszem, közben az elsuhanó tájat nézem, ahogy elsuhan szemem előtt.
Kínos csönd. De nem nagyon érdekelt. Nem szóltam hozzá.
Hazaérünk. Gyorsan kiszálok kocsijából, erősen becsapom az ajtót. Beszaladok a házba. Fel egészen, szobámba.
Leülök ágyamra. Nem kell sok idő, könnyeim újra utat törnek maguknak.

- Miért nem akarja elhinni, hogy nem ismerem azt a férfit?! Miért ugrik az én torkomnak? Azt hiszi, hogy a családja Uchiha, akkor mindent megtehet?! Hát nem! Vannak érzéseim, az Isten szerelmére!! - kezdek el jobban sírni. Semmit nem észleltem, hogy mi történik körülöttem. Két erős kéz fonodik csipőmköré.

- Cica, ne haragudj.

- Á-állandóahn n-nekehm t-támadszh ilyenekh miath. - kezdek el jobban sírni. - Mondtamh, hogyh n-nehm i-ismeremh.

- Cica, azért lettem mérges, mert szeretlek, és nem akarom, hogy bármilyen férfi is rád nézzen! - mormogja fülembe. - Te csakis az enyém vagy! Rajtam kívül nem érinhet senki! Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. - csúsztatja kezét combomra.

- De akkor sem kéneh ezt csinálnodh. - törlöm meg szemeimet.

- Igazad van. De félek, hogy elveszítelek téged. Azt pedig nem akarom! Nélküled értelmetlen lenne az életem, kedvesem.

- Ahogy az enyém is. - döntöm fejemet izmos mellkasának, immár megnyugodva.

- Mit szólnál hozzá, ha ma lazítanánk?

- Jól hangzik. De mit találtál ki?

- Behuznánk a sötétítőt, néznénk valamilyem filmet, és kényelmesen elhelyezkednénk az ágyban.