Bérgyilkosok királynői...vagy mégsem? I.kötet: Namikaze testvérek /Befejezett/

71.fejezet

*Seina szemszöge*
Teltek múltak a napok, hetek. Nii-san továbbra sem volt hajlandó beengedni szobájába, akárhányszor próbáltam. Kaito, Yushin és Tatsuki 2 nappal ez után kiiratkoztak.
Reggelinél, vacsoránál, hétvégi ebédnél, Nii-san nem volt jelen. Egyszer sem jött ki a szobájából, csak este. Egyszer próbáltam őt meglesni, hogy beszélni tudjak vele, de sikertelen.
Tou-sant, és Kaa-chant hiába kérdeztem, Aguriról nem mondtak semmit. Kaa-chan valamiért mindennap szomorú volt, míg apám mai napig dühös, azóta az incidens óta.

Épp az iskolából tartottam hazafelé, mivel eléggé későre járt. Egy kavicsot rugdostam odébb fele, bátyámra gondolva. Az utcákon rajtam kívül nem járt senki, csend volt. Rémísztően nagy csend honolt mindenütt.
Néhol egy cica szaladt át előttem az úton, amit nem tudtam megállni, hogy ne jelenjen meg ajkamon egy mosoly.

Megpillantottam házunkat, ami miatt gyomrom görcsbe rándult, mert sejtettem, hogy apu majd kérdőre fog vonni. Ám, ahogy egyre jobban közeledtem a házhoz, egy árva fény sem szürődött bentről, amit nem is kicsit furcsáltam. Tou-san, és Kaa-chan addig nem fekszenek le aludni, amíg nem vacsoráztunk, meg a többi. Mielőtt benyitnék a házba, mély levegőt veszek amit bentartok egy darabig, aztán kifújom tüdőmből.

- Tadaima! - vettem le cipőmet, de szinte az orrom hegyéig sem láttam, olyan sötét volt az egész házban.

Tapogatva kerestem meg a kapcsolót, amit sikeresen megtalálva, kapcsoltam fel. A nappaliban senki sem volt, így bementem a konyhába ahol szintén kitapogattam a kapcsolót, majd felis kapcsoltam. Senki sem volt bent.

- Kaa-chan, Tou-san! Tadaima! - felmentem a fürdőbe.

Kopogtam, hogy van e bent valaki, viszont válasz nem érkezett, így benyitottam. Senki sem volt bent. Ezután megnéztem a szobámbat, majd Nii-san szobájába kopogtattam.

- Nii-san! Engedj be kérlek! Nem találom, Kaa-chant és Tou-sant. Nii-san! Fent vagy még egyártalán?

Nem érkezett válasz, így inkább csendben benyitottam de a szobában senki sem volt. Végül szüleim szobája maradt, ahol szintén kopogtam.

- Tou-san, Kaa-chan...Tadaima!

Innen sem érkezett válasz. Véve a bátorságot benyitottam, de ami ott engem fogadott...arra késztetett, hogy síkítsak!
Sírva rohantam ki a házból, egyenesen ki a sötét utcára.

- SEGÍTSÉÉÉG!! VALAKI SEGÍTSEEEN!! KÉREEEM!! - ordítottam torkom szakadtából.

Könnyeim nyári záporként hullottak, arcomat ásztatva. Csak zokogtam, és remegtem.

- VALAKI!!! KÉREM, AKÁRKI!! - ordítottam mégegyet, mire a szomszéd házakban felkapcsolódtak a fények.

Egy fiatal férfi szaladt hozzám feleségével együtt.

- Mi történt? - gugol le elém a férfi, miközben hatalmas tenyerei közé veszi, könnyektől nedves arcomat.

- A...a...sz-szüleimh...b-benth v-vanakh a...a... - itt újból sírni kezdtem, mire a többi szomszéd is körül álltak engem, és kérdezgettek.

- Megyek megnézem a szüleidet. - enged el a fiatal férfi, és egy pár másik férfival az oldalán bemegy a házba.

Én csak sírtam. A férfi felesége letérdelt hozzám, és megölelt.

- Mi történt, kedvesem?

- A sz...szüleimh me...

- Valaki hívja a rendőrséget, és a mentőket! - szaladtak ki.

- Drágám mi történt? - vesz karjai közé a nő.

A férfi nem válaszolt semmit, helyette egy középkorú szólalt meg.

- Ez szörnyű! Fuuma Kaimeit és Fuuma Natsumit megölték.

- Hogy micsoda?

- Ott vannak bent a szobában...valaki megkínozta őket, aztán megölte őket. - szólal meg egy másik férfi.

- Jézusom... - szorít magához a nő.

Nem tudok semmit sem tenni, csak sírni. A szüleim meghaltak, Nii-san...meg...IGEN, NII-SAN.
A gondolatra azonnal felkaptam a fejem, mire mindenki rám nézett.

- Nii-san? Ő hol van?

- Sajnáljuk...Seina. De a bátyád ágy takaróján vércseppek voltak.

- Ő is...?

- Neki nem találtuk meg a hulláját, lehet, hogy aki megölte a szüleidet magával vitte... - itt abbahagyta mondatát.

Hamarosan megérkezett a rendőrség, a mentőkkel együtt. Megtörten, és üres szemekkel álltam ott. Szüleimet hullás zsákban hozták ki. Oda mentem. Nem számított, hogy hányan akartak volna visszafogni, de én nem engedtem. Letérdeltem szüleim hullás zsákjuk mellé.

- Kaa-chan! Tou-san! - kezdtem el ordibálni torkom szakadtából.

Magamon éreztem a sajnálkozó tekinteket. Vakakitől még sírást, szipogást, motyogást hallottam...de ez most nem számított.

- Nem hagyhattok itt! Még nem! Kaa-chan, Tou-san...szükségem van még rátok! Kérlek!!

- Seina...gyere. - emelt fel karjai közé, az a fiatal férfi aki kiszaladt hozzám.

Nem akartam mozdulni a szüleim holtteste mellől, de a férfi nálam sokkal erősebb volt. Ordítva, vísítva, sírva néztem végig, ahogy a szüleimet elviszik. A fiatal nő beszélt a rendőrséggel, valószínűleg rólam, mert egypárszor ide néztek rám.

- Sshh...nyugodj meg, Seina. - simogatta fejemet.

- Beakarokh m...mennih.

- Hova?

- A...a házhbah. K-ki szeretnémh h-hoznihh azth a macith, a-amith Kaa-chantól és Tou-santól kaptam.

- Bemegyek veled, rendben?

Egy aprót bólintottam. Először nem akartak minket beengedni, mikor elmondtuk, hogy miért szeretnénk bemenni, beengedtek. De előtte megkértek, hogy semmi máshoz ne nyúljunk. Felvettem a macimat, és egy családi képet.

Elteltek a napok, hetek, hónapok, évek. A temetés után árvaházba kerültem. Senkivel sem beszéltem, nem akartam senkivel sem játszani. Viszont volt egy kedves néni, aki mindennap mellettem volt. Este betakart, sétált velem a kertben, mesét olvasott...pont úgy mint, Kaa-chan.

- Nem akarok nevelőszülőkhöz kerülni! - töröltem meg könnyes szemeimet, miközben erősen tiltakoztam ez ellen.

- Hidd el, kedvesem...egy nagyon kedves, szerető, fiatal házaspár fogad téged örökbe! Iwagakuréban fogsz élni. Hidd el, hogy jó lesz, és elfelejtesz minden rossz dolgot ami történt.

- De én nem akarlak itt hagyni téged, Güren-san.

- Ígérem, hogy megfoglak látogatni téged, rendben? - simogatja meg fejemet.

- Ígéred?

- Persze.

Ahogy kiejtette, csak azt az egy szót, azonnal nyakába borultam. Szorosan öleltem őt magamhoz, de eközben nyitódott az ajtó.
Egy fiatal, kedvesnek látszódó házaspár lépett be.

- Te vagy, Fuuma Seina? - mosolyog rám a szőke hajű nő, a lehető legkedvesebb, és a leglágyabb mosolyával.

- Igen.

- Ha megengednéd mi is bemutatkoznánk, a nevem Katayama Emori, és a feleségem Katayama Reiri. Mi vagyunk az új szüleid.

Másnap korán reggel elindultunk, Iwagakuréba. Megkérdeztem a fiatal házaspárt, hogy magammal vihetem e a csaladi fotót, és azt a macit amit a szüleimtől kaptam. Igent mondtak, és egyártalán nem akartak elszakítani, ettől a két emléktől ami a családomra emlékeztet.
Ez volt az én történetem. Volt egy szerető, családom. Egy szerető, gyönyörű anyukám...Egy kedves, mosolygós, erős, bátor apukám. Végül volt egy talpra esett bátyám, aki mindenkinél jobban szeretett, és féltett. Még a reggeli napsugaraktól is megvédett, szinte. De ők már nincsenek többé... Tou-san, és Kaa-chan halott. De mivan, Nii-sannal? Ő biztosan él! Ő nem az a fajta, aki megadja magát oly' könnyen bárkinek is! Bárhogyis lesz, bárhogyis alakul...Visszafogok térni, Konohagakuréba és megkeresem a bátyámat!