Egy rosszfiú kiszemeltje

Rémálom?

Az iskola egyik hosszú folyosóján ébredtem fel. Mind a két végén, a sötétség uralkodott. Úgy nézett ki a hely, mintha már hat éve elhagyatott lenne. A falak, és a csempe piszokban fürdött, de még kisebb-nagyobb repedések is díszítették. A Hold halvány fénye világított be, a betört ablakokon. Csend volt. Egyszer csak, cipő kopogásra lettem figyelmes. Egyre jobban közeledett a hang. A sötétségben, kirajzolódott egy magas, vékony férfi alakja. Testalkata ismerős volt. A fénysugárba lépett, és megláttam az arcát. Szemeim könnybe lábadtak. Azonnal felálltam, és oda rohantam hozzá. Szorosan megöleltem. Vissza ölelt, közben gyengéden simogatta a fejem.

-H-hogy k-kerülsz ide?- kérdeztem sírva, közben akadozva vettem a levegőt- H-hiszen te... m-meg-h-haltál...

-Nem haltam meg. Csak elmentem egy kis időre- puszilt bele a hajamba- Bízz benne, és próbáld szeretni. A legfontosabb, hogy ne hagyd elmenni- lassan rá emeltem a tekintetem. Keserű mosoly jelent meg az arcán- Ő majd vigyáz rátok helyettem.

-Hova mentél?- kerültem ki az utolsó témát, mert tudni akartam.

-Egy szép helyre, de nélkületek nem olyan jó- ölelt meg. Hiányzott már apa meleg, és bíztató ölelése- De most mennem kell- engedett szorításán.

-Kérlek ne menj!- távolodó alakja felé futottam. Sétált, de még így sem értem el- kérlek ne hagyj egyedül! APAA!- futottam, közben előre nyújtottam jobb kezemet, hátha elérem.... de sikertelenül.

Hirtelen szétnyitottam pilláimat. Akadozva vettem a levegőt. Az arcomat marta a könny. Annyira valóságos volt. Utálom az ilyen álmokat. Amikor egy jó barátunk vagy családtagunk meghal, az álmunkban vissza tér és azt mondja, hogy nem halt meg, és magyarázkodni kezd, ezzel feltépve a régi sebeket.

Észre sem vettem, hogy valaki ölel. Felnéztem. Suga aggódó tekintettel nézett rám. Kezével elsöpörte egy tincsemet az arcomból, fülem mögé.

-Minden rendben?- kérdezte arcomat fürkészve- Mi történt?- tette tenyerét az arcomra- Sírtál, közben folyamatosan rángatóztál azt mondogatva, hogy "Ne menj" "Ne hagyj egyedül", és még hasonlókat- vettem egy nagy levegőt, és lenyeltem a torkomban lévő gombócot.

-Csak egy álom volt- törölgette meg a szemem- nem kell aggódni miattam- néztem rá egy hamis mosollyal.

-Te hülyének nézel?- ráncolta össze a homlokát- Látom rajtad, hogy valami baj van. Kérlek mond el. Meg fogsz könnyebbülni- simogatta meg fejem búbját. Elmeséltem neki az álmomat, és hogy milyen voltam apa halála után. Meghallgatott. Nem szólt közbe. Én könnyeimmel küszködve meséltem neki, majd a végén, elő tört belőlem a zokogás. Szorosan magához húzott, közben a hátamat simogatta. Egy dalt dúdolgatott, ami kicsit lemyugtatott. Gyönyörű hangja van. Sokat könnyített rajtam a sírás, és kitisztította a fejemet.

-Köszönöm - súgtam mellkasába bújva.

-Mit?

-Hogy meghallgattál- nem láttam, de tudtam, hogy elmosolyodott. Egy nagyot ásítottam, mire újra megszólalt- menj gyorsan lefürödni, addig én is készülődök.

Csak bólintottam egyet, és már másztam is ki az ágyból. Felvettem a pizsamámmal, ami egy kinyúlt fekete pólóból, és egy fehér combközépig érő, laza rövidnadrágból. Levetettem a fürdőben a ruháimat, majd beálltam a forró zuhany alá. Minden egyes cseppje, égette a bőröm. A tusoló rózsába néztem, és csak gondolkoztam. Hogy értette, hogy "Ő majd vigyáz ránk"? Yoongira gondolt? Vagy másra? És hova ment? Miért tépi fel a nehezen gyógyuló sebeket? Nagyon hiányzik! Könnyek gyűltek a szemembe. Össze kuporodtam, és megtörtem. Boldog is voltam, és szomorú is egyben. Örültem, hogy újra láttam őt, de szomorú, mert itt hagyott. Kedves szavakat mond nekem, hogy nyugodt legyek. De nem vagyok az! Elzártam a vizet, és kiléptem egy szál törülközőben a tükör elé. Szemeim, és a bőröm piros volt. Íriszeim a sírástól, és az eddig hófehér bőröm a tűzforró víztől. Felöltöztem, majd vissza mentem a szobámba, ahol Yoongi valakivel beszélt telefonon. A sötétben nem láttam, hogy kinek a készülékével, de miután felkapcsoltam a villanyt, megláttam a telefonomat a fülénél. Eltátogtam neki, egy "kivel beszélsz"-t, kicsit idegesen. Elemelte fülétől, és befogta a mikrofon részét, hogy ne hallja a beszélgetésünket a túloldalon lévő személy.

-Az anyukád. Most szállt le a géppel- suttogta oda nekem. Vissza tette a telefont- Adom Bellát- nyújtotta felém, amit azonnal ki is vettem a kezéből.

-Szia anya- köszöntem boldogan- Jól vagy?

-Szia Kicsim. Kicsit fáradt vagyok. De mi van veled?- kérdezte.

-Semmi különös - füllentenem kellett. Nem akartam ezt a gondomat a nyakába akasztani. Egy kicsit még beszélgettünk, majd letettem. Ez idő alatt, Suga vissza ért a tusolásból. Befeküdt az ágyba, én addig megetettem Neo-t. A cica lent maradt a kanapén, mert ott elaludt. Felmentem. Teljesen sötét volt. Kezeimet előre raktam, hogy ki tudjam tapogatni az előttem lévő dolgokat. Tettem három lépést, és már bele rúgtam valamibe. Halkan szitkozózdtam, míg el nem értem az ágyig. Lassan hozzá szokott a szemem a sötéthez. Láttam, hogy Suga alszik a jobb oldalán feküdve. Elfoglaltam a mögötte lévő üres helyet. Betakartam magam, és kényelmesen elhelyezkedtem. Lecsuktam szemeim, mikor egyik karjával átkarolta derekam, majd szorosan hozzám bújt.
-Jó éjt Kicsim- felemelte felső testét, és egy puszit nyomott az arcomra. Mikor vissza feküdt, próbálta kényelemben helyezni magát. Rövid mozgolódása után, fejét nyakhajlatomba helyezte. Eddig anya és apa hívott Kicsimnek. Lehet, majd megengedem neki, hogy így hívjon. De még nem.

-Jó éjt - nem kellett sokat várnom, már is elnyomott az álom.

Bocsánat!
Ez a rész nagyon unalmas lett. De a következőket próbálom sokkal jobbra megcsinálni, ígérem!

Köszönöm, hogy ennyien olvassátok ezt a ficit, és köszönöm a sok dicséretet!

Lehet, hogy egy nagyon minimális ideig nem lesz rész, mert átnézem a helyesírási hibákat.