Egy rosszfiú kiszemeltje

Elveszve

Yoongi szemszöge

Zihálva, s úszva saját izzadtságomba pattantak ki a szemeim. Szívem a torkomban dobogott és testem remegett. Minden izmom megfeszült, ahogy átjárta testemet az adrenalin. Reménykedtem benne, hogy ez már nem egy álom, és most tényleg itt fekszek, és tényleg itt fekszik mellettem Bell, és még mindig édesen szundikál rajtam, ahogy szokott… De most nem éreztem magamon a súlyát. Nem éreztem a közelségét, vagy azt hogy be lenne süppedve mellettem az ágy. Nem hallottam a halk szuszogását, és nem éreztem kezem alatt selymes bőrét, melyet mindenki irigyel. Tapogatózva a mellettem lévő most üres részen, kerestem Szerelmem, aki most nem volt a helyén. Folyamatosan kerestem kezemmel, hátha félre nyúltam és ott van valahol. Szemeimet nem mertem oda vezetni, mert féltem hogy tényleg eltűnt mellőlem. Féltem hogy ez egy újabb rossz álom… Nem akarom hogy ez az álmom valóra váljon, hisz magamnak akartam ezt a lányt, csak is kizárólag magamnak.

- Bell.. - mondtam ki nevét közepes hang erővel, s vártam egy kis jelre. Mozgolódásra, morgásra, ütésre, mindenre. Az álmom miatt paranoiás lettem, és emiatt még jobban félek attól, hogy elveszítem. Minden egyes alkalommal mikor az álombeli szemeim előtt látom, ahogy a bordó, fémes illatú vérében küzd az életéért, egyre inkább nő bennem az űr, ahogy látom hogy életereje folyamatosan csökken. Ettől akarom megóvni őt, s egyben magamat - Annabell..- mondtam ki újra nevét, majd lassan oldalra néztem, s sikerült realizálnom magamban, hogy… tényleg nincs itt. Hol lehet?! Biztos elment a mosdóba vagy egy pohár vízért. Biztos csak azért nincs itt.

Minden egyes másodperc felért egy órával, s szememmel folyamatosan a kis szekrényemen elhelyezkedő órácskát néztem. Hol van ennyi ideig?! Vissza kellett volna érnie rég. Hol van?! Bár a legkevesebb kedvem volt felkelni, mégis megtettem. Ott hagyva trónomat indultam lassan útnak házam falai között, megtalálva Szerelmemet. A sötétben nem láttam a mosdó vagy a fürdőszoba lámpájának fényét, mely jelezte volna számomra, hogy ott lehet. Lebaktattam a lépcsőn úgy, hogy ne keltsek túl nagy zajt. Az előszobában ott volt a cipője és a kabátja is. Ezek szerint nem mehetett el. Itt kell lennie a házban. A konyhában sem láttam hírét sem hamvát. Szívem már a torkomban dobogott és ereimben száguldani kezdett vérem s az adrenalin. Hol a faszomban van ez a lány?! Csak úgy nem tűnhetett el! Vernon sem jöhetett, mivel majd később jön és azt se tudja hogy hol a picsába lakom!

Végigtrappolva az egész házon, mindenhol kerestem, de nem találtam. Anya szobájába nem akartam benyitni, ezért azt hagytam, de a húgomé pedig csak behajtva. Az ajtót lassan kinyitottam úgy, hogy ne csapjak vele túl nagy zajt. A sötétbe burkolt helyiségbe pillantva láttam meg egy hatalmas nudlihoz hasonló alakot, ahogy az begubózott a vastag takaróba. Közelebb lépkedve hozzá akartam ránézni SoRa-ra, de mellette egy nem várt személy fogadott. Elmosolyodtam a látványra, ahogy ők ketten, kiskifli-nagykifli pózban alszanak.

Átlopózva a szobámba kaptam fel gyorsan a telefonomat, majd visszasettenkedtem hozzájuk. A kamerát bekapcsolva, fotóztam le őket, ahogy szundikálnak. Húgom éjjeliszekrényére tettem mobilomat, majd felemelve a takarót, másztam be úgy, hogy szembe leszek Annabellel. Arca nyugodt volt, s egy kicsit pufók, ahogy a párna nyomta. Hosszú, szürke haja, melyen látszott hogy kezdett lenőni, terült szét az ágyon. Megnyugodtam. Megnyugodtam attól, hogy itt van. Semmi baja sincs. A közelségétől. Tipikusan az az ember volt számomra, aki ha eltűnne, vagy egy ideig nem látnám, belebolondulnék. Mintha ő tartaná kordában a rossz énemet melyet még az elején ismert meg. Azt a bunkó, szoknyavadász, bagós, tipikus rosszfiút. Mikor kettesben vagyunk, akkor olyan mintha eltűnne minden rossz.

Rájuk nézve, egy tökéletes család jut az eszembe. Ahogy szeretetteljesen átöleli SoRa-t, úgy ölelné a mi babánkat, s amilyen kedves a természete, úgy is nevelné fel. De egy dologban tényleg igaza volt. Nem tudok mindig ott lenni nekik hogy segítsek. Talán annyi dolgom lesz, hogy még azt sem láthatom, ahogy felnő a gyerekem, vagy egyáltalán őt, ami számomra felér egy borzalmasan rossz kínzással. A zene az életem, de ők is. Egyiket sem akarom elhagyni, illetve elhanyagolni. Nem tudnék választani..

…

Annabell szemszöge

Lassan kinyitva szemeimet, pillantottam körbe a szobán, homályos látásommal. Két öklömmel, megdörzsölve szememet, próbáltam meg kiűzni abból az álmot s a fáradtságot, egy jóleső, reggeli nyújtózkodás közepette. Elvéve kezeimet szemem elől, pillantottam meg Yoongi-t, ahogy velem szemben alszik. Szája nyitva volt, így ajkai cserepesre száradtak. Haja, mint mindig, olyan borzas volt mint egy szalmabála. Akárki, akármit mond, számomra így indul egy tökéletes reggel. Mikor látom ezt a férfit, még mielőtt elindulna a napom, és melegséggel tölt el hogy itt van. Elkuncogtam magam, ahogy visszaemlékeztem, hogy mit is mondtam este SoRa-nak. “Nagyfiú ő, tud egyedül is aludni”. Hát úgy látszik tévedtem.

Visszagondolva, tényleg minden olyan tökéletesnek tűnt. Az ölelések, a csókok, az alvás, s az együtt töltött idő... De soha nem gondoltam volna, hogy sosem fogom már látni többet ezt az arcot. Azt az arcot, ami kicsit pufók volt, s cicaszemek díszelegtek rajta. És azt az édes mosolyát, amit ha akarnék se tudnék elfelejteni. Minden egyes alkalommal mikor rám vigyorgott, az az érzés fogott el,hogy nem történhet semmi baj. Szerettem őt annak ellenére is, hogy ő nem emlékezett rám… hogy szeretett, hogy velem volt. Az az ember lett belőle, akit a hátam közepére sem kívántam, de… még így is szerettem, és mellette maradtam, akármennyire is egy szemét volt. Mert tudtam hogy az a Yoongi, akibe szerelmes lettem, az ott volt belül. Ott várt legbelül... De ezt már sosem tudhatom meg, hogy tényleg ott van e...