Egy rosszfiú kiszemeltje

Könnyes bocsánat

Tompa hangok és erős fertőtlenítő szaga szállíngózott be Annabell orrába. Pillái oly' nehezek voltak, mintha ólomból öntötték volna ki őket. Gyomra liftezett, hányinger fogta el, és torka összeszorult. Feje borzalmasan fájt ahogy teste minden szeglete. Sírni tudott volna és ordítani egy hatalmasat, hogy meghallja valaki segélykiáltását végre, és kiszabadítsa ebből a pokolól, mely fogva tartotta őt. De... Most nem érezte a hideget a bőrén. Sem a fagyos fémet. Épp ellenkezőleg. Meleg volt és valami puhán feküdt. Biztos meghaltam... Végre... Mondogatta magában újra és újra. Szíve fájt, s úgy érezte hogy vérzik, ahogy belegondolt. Itthagyta Yoongi-t. Nem tud róla semmit. Biztos belehalt a sok altatóba, vagy a saját maga éheztetésébe, vagy esetleg egy sebe úgy elfertőződött, hogy álmában, nyugodtan és békésen meghalt. A "Mennyben lehetek? Mert eddig a Pokol foglya voltam". Mondta. De szemei előtt csak a végtelen sötétség meredezett, mely elnyelte. "Szóval, ez lenne a vég... Vagy egy újabb álom..."

Érezte ahogy bal kezét megszorítja valami. Egy meleg, puha és hatalmas kéz érintette őt, melyről azonnal felismerte hogy kié. "Álom. Csak álom az egész. Álom minden amit látok... És már csak Yoongi árnyéka marad meg nekem, míg ő előttem sétálva lép tovább...". Most csikizni kezdte valami bőrét. Mi lehet ez? Kérdezte magában.

Pilláit gyengén és lassan felnyitva nézett keze irányába, de csak hatalmas foltokat látott maga előtt, de leginkább fehéret, mely bántotta szemét. Már nem a ketrec rácsai közt volt, hanem egy világos, napos szobában. "Megmenekültem?". Kérdezte. Látása kezdett kitisztulni. A foltokból kezdetlegesen kivehető alakok jelentek meg, melyek arra utaltak, hogy biztos nem otthon van, hanem egy kórházban vagy egy ahoz hasonló épületben. De a kezén egy szőke hajkorona pihent, s a személy az ujjait összekulcsolta az övéivel. Yoongi... Ott ült az ágy mellett és csendesen, nyugodtan aludt. Annabell nem akarta elhinni amit lát. Biztos álom! Nem ilyen a valóság! Nem lehet hogy megtalálták! Lehetetlen lenne! Miért ilyen kegyetlenül édesek ezek az álmok?! Az álmok akarják az őrületbe kergetni és megsebesíteni ahogy csak tudják.

Kezét erőtlenül, de megszorította, hogy erőt vigyen bele, de ez csak annyi lett, hogy ujjait gyengén és lassan megmozgatta, mire a rajta pihenő Yoongi feje megmozdult. Lassan felemelte kobakját, s ezzel együtt fáradt és álmos tekintetét, melyet végigvezetett az előtte fekvő szépségen. Szíve hevesen kezdett el dobogni és majd kiugrott a bőréből, ahogy látta Bell félig nyitott szemeit, melyek őt lesték. Szemeiben apró könnyek gyűltek, s ajkai remegtek, ahogy visszatartotta érzelmeit. Összekulcsolt kezüket felemelve emelte szájához, majd fogta közre másik tenyerével is. Lágy csókokat szórt a tűvel megszúrt bőrre, melytől megnyugodott.

- Kicsim... - szólalt meg hallkan, mély hangján a fiú - Oh Kicsim... - oldalra döntve fejét öntötte el újabb csókokkal kedvesét. Nem tudta mit is mondjon. Megkérdezze hogy van? Vagy meséljen el neki mindent? Csókolja agyon? Mit tegyen? Mit mondjon? Ezen gondolkozott el nagyon. Szemei világát egyre jobban homályosították el a sós, meleg könnyek, mely zavarta. Légzése nehezebb lett és egyenletlenebb - Sajnálom Kicsim... Annyira sajnálom... - suttogta a hófehér bőrre. Fülébe kúszott a lány szipogó hangja és hirtelen levegővételei és emiatt sötét tekintetét azonnal rákapta. Kristálykék szemei ragyogtak, ahogy a könny egyre vastagodó fátyla borította be azokat. Szabad kezét felvezette arcához, hogy eltakarja Yoongi elől. "Szégyen... Szégyen...". Hajtogatta magában. Nem fogadott szót neki, és nem fogadta meg amiket mondott. Szégyellte magát mert nem tudott megtenni egy olyan dolgot, minthogy a hosszabb úton menjen, emberek előtt. De nem. Ő mindent elszúrva ment a másik úton. "Szégyen... Szégyen...". Miért van még itt? Miért nem löki el magától Yoongi? Miért nem szidja le? Miért nem üvöltözik vele vagy valami? Miért nem hagyta el?... Miért nem tud elhagyni egy buta, mihaszna és pótolható lányt?.... Miért? - Mi a baj?... - kérdezte, de nem kapott választ, csak a sírást és a szomorúságot, mely a lany magából árasztott, ezzel kést szúrva szívébe? Miért sír? Talán nem örül? Vagy másra számított? - Hé... Kicsim... - kezét, mely nem volt összekulvsolva a másikéval, Anna oldala mellé tette, s arra támaszkodva állt fel és hajolt síró Kedvese fölé - Mi a baj?

- Cshalódásth okhoztam - sírta - Nehm hallghattam rád - szívta be hírtelen a levegőt, de azonnal folytatta - Nehm arrah mentem... Ighazad volth - itt betelt nála a pohár, s Bellből kitört minden érzelem, de leginkább a szomorúságot és a szégyent. El akart bújni a legkisebb zúgba, hogy még véletlen se lássa senki. De Yoongi. Yoongi csak keserű mosollyal nézte a szomorú gyönyörűséget. Boldog volt. Kimondhatatlanul boldog. Hogy csalódott-e benne? Kicsit sem.

Lerúgta magáról cipőjét, elengedve a kezét, feküdt be mellé óvatosan a kórházi ágyra, majd átkarolva a remegő, gyenge és sebekkel borított testet, magához ölelte. Csókokkal kezdte el beborítani haját és homlokát, megnyugtatva őt.

- Nem okoztál csalódást... Büszke vagyok rád... Erős vagy Kicsim... A legerősebb akit valaha láttam... Nem érdekel mit csináltál. Élsz, lélegzel. Most itt vagy... Velem. És csak ez számít... Nem fogom hagyni hogy még egyszer ez történjen... - búgta lágyan, mire Annabell légzése lelassult, s a mély orgánumtól megnyugodott - Nekem kell bocsánatot kérnem... Én nem figyeltem rád... Megszegtem az ígéretem... Sajnálom...