Egy rosszfiú kiszemeltje

Az elhaló sikoly

Annabell szemszöge

Elmondhatatlanul boldog voltam, hogy anya újra itt van velünk, már két napja. Nagyon hiányzott már és ezt nem is tagadtam mikor újra találkoztunk. Nem szégyenlem, de elsírtam magam. Az eddigiek után kellett az az anyai, megnyugtató ölelés. A napjaim is olyan boldogan teltek, mint azelőtt. Kevésbé volt feszült a légkör. Vernon fel sem bukkant, vagy csak mi voltunk olyan vakok hogy nem láttuk.

Egész végig ott volt... És figyelt...

Olyan családias hangulat uralkodott mikor mi hárman együtt töltöttük az időt. Filmet néztünk és beszélgettünk. Az elmúlt napokról. A Vernon-nal kapcsolatos dolgokról, és arról is mesélt nekünk Yoongi, hogy érzi hogy settenkedik valamiben.

Igazad volt... Mindenben... Nem kellett volna arra mennem... Miért nem hallgattam rád?...

...

A művészet történelem vizsga felkészítőn ültem még a 10. órában. Az összes ilyen órára felírtam magam. Nem akartam hibázni. És tudtam azt is hogy nem lesz egy könnyű mennet a vizsgaszezon. Kellett a gyakorlás. De, igazából ma valahogy folyamatosan elkalandoztam. Nem bírtam semmire sem sokáig figyelni. Olyan keveset aludtam mostanában, hogy úgy látszik, hogy most jött ez a teher a vállamra, illetve szemeimre. Sokszor majdnem leragadt a szemem és elbambultam hogy szerintem csoda ha egész nap 5 percet szenteltem bármire is a merengéseken és a kiesett emlékeken kívül. A már sötét eget figyeltem, melyen halványan látszottak a felhők szürkés vonásai és a lámpák halvány fényei, melyek megvilágították az utcákat. Senki sem volt kint. De néha elment egy-egy autó. Az első emeletről olyan volt ezt az egészet látni, akár egy horrorfilmet, mely ebben az évszakban játszódik. A fák ágain egy levél sem maradt, és kopaszon mutatkozva várták a tavasz meleg, lágy érintését, melytől újra rügyezni fognak és újjászületnek.

- Hé! - hallottam meg hirtelen egy halk, suttogó hangot mellőlem, mely kizökkentett mélázásomból, és szemeimet felé forgattam. Jiwoo volt az a mellettem lévő padból - Jól vagy?

- Igen. Miért? - tettem fel mosolyogva a kérdést, mivel kedvesnek és aranyosnak találtam aggódását értem.

- Olyan sápadt vagy. És egész nap csak bambulsz - magyarázta.ég mindig suttogva.

- Oh. Értem. De minden rendben, csak fáradt vagyok - küldtem felé egy bíztató mosolyt, mire anyáskodóan megrázta a fejét.

- Jaj te lány. Vigyázz magadra - ahogy ezt kimondta, az ő ajkain is látszott az édes kis görbület, majd visszafordult a tábla felé, tovább figyelve a tanárra, melyet én is követtem. Ránézve mit írtak eddig, pánikba estem és gyorsan fogva a tollamat, azonnal elkezdtem írni. Esküszöm, az előbb még két szó volt odaírva! Most meg egy kurva regény! Érzem, nem fogom túlélni ezt a szezont. Még az alvást is feladom, hogy valóra váltsam az álmaimat. Ez is nagy ár. Egészséget áldozunk fel egy olyan ügy érdekében, ami talán sikerül, talán nem. De én nem akarom hogy az alvatlan óráim a bukás miatt a semmibe vesszenek.

...

Yoongi ma a srácokkal elment a bunkerbe. Annyit mondott hogy meg kell beszélniük pár dolgot és nagyon fontos. Nem is akartam faggatózni, hogy mi is az a nagyon fontos dolog. A lelkemre kötötte, hogy azon az úton menjek haza, ami publikusabb, ha bármi történne, legyen szemtanú vagy egy hős, és nem és érdekelte őt hogy hosszabb. Csak ne legsen semmi baj.

Olyan hülye voltam...

Nem tudom miért, lehet a fáradtság, vagy a nemtörődömség vagy a lustaság miatt, de a rövidebb út felé vezettek a lábaim. Nem akartam még plusz 7 percet sétálni. Éreztem hogy pont annyi erő van a tappancsaimban, hogy ezt az utat kibírjam. A hideg csípte az arcomat, és még a kabát sem tudott teljes mégrtékben elrejteni a hideg elől.

Táskámból elővéve a fülhallgatómat és a telefonomat, kapcsoltam össze a kettőt, majd kezdtem el hallgatni pörgősebb zenét, hogy nehogy leragadjanak sétálás közben a szemeim. Yoongi-nak betartott ígéretemhez híven, írtam neki egy sms-t melyben az állt, hogy elindultam hazafelé. A lámpák fénye alatt sétálva merengtem el újra. Testem remegett. Rázott a hideg. De... Égett a hátam... Olyan furcsa érzés kerített a hatalmába. Kivettem a fülhallgatómat és hallgatóztam... Nem hallok lépteket. De... Valaminek vagy valakinek a tekintete, szinte szétszaggatja a hátamat... Hirtelen megfordultam, hogy lássam, hogy igazam van-e... De senki nem volt mögöttem. Szívverésem felgyorsult, ahogy ag adrenalin átjárta a testemet. Féltem. És most már nem a hidegtől remegtem. Már nem a zenét hallottam a fülemben, hanem a szívem, mely olyan volt mint kalapács a vásznon. Mintha minden fáradtságom hirtelen kiszaladt volna belőlem. Most már a szememet semmmertem volna lehunyni. Újra folytattam utam, de most már füleltem és lépteimet felgyorsítottam. Magamban imádkoztam, hogy minél előbb érhek haza, hogy kizárjam ezt.

Nem tudom mikor és hogyan... De olyan hirtelen történt... Valaki hátulról lefogva, az arcomhoz nyomott egy textildarabkát. Rángatóztam, és úgy rugdostam és ütöttem ahogy tudtam. Jobb lábammal egy hatalmasat dobbantva, léptem rá tamadóm lábára, aki egy fájdalmas morgással engedett szorításán, melyet kihasználva, kiszabadultam.

- Bazdmeg! - hallottam meg az ismerős hangot... Ez... Ez nem lehet! Egy pillanatra hátra fordítva, láttam meg a kapucnival takart fejét, mire a szívem is megállt egy pillanatra és még levegőt sem tudtam venni. Rohanni kezdtem. De úgyy mint eddig még soha... De nem elég gyorsan.. - Állj már meg! - táskám fogantyúját megfogva rántott vissza, de most a koszos betonra. Hátrafelé kúszva próbáltam meg újabb lendületet szerezni a futáshoz. Faszomat érdekelte hogy a másik irányba! Arra megláthatnak minket, és talán elkaphatját ezt a kis szemetet. Feltápászkodva, rohantam volna, de megfogva hátul maradt bokámat, visszarántott a földre. Kezemmel tompítottam esésemet, melyek fel is horzsolódtak. De most ez volt a legkisebb gondom - Sok gond van veled. Most szépen maradj nyugton - hátamra ülve fogott le.

- Segítség! Ááá! - sikítottam és ordítottam torkom szakadtából, de mintha a semminek üvöltenék. Mintha elvalna a sikolyom. Mintha már is ebben a világban lennék. Akár egy rossz rémálom.

- Hallgass már el! Úgy sem fognak segíteni - hallottam ahogy valamit matat, így kihasználva újra az alkalmat, lelöktem magamról egy hirtelen mozdulattal, mire hátra esett és pedig felálva, elkezdtem rohanni. Az adrenalintól szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem higy felrobban. Féltem. Azt kívántam, bárcsak itt lenne Yoongi...

Kezemnél fogva visszahúzott és azzal a lendülettem hasba vágott, mely miatt hirtelen levegőt sem kaptam, de abban a pillanatban, jobb öklével arcon ütött, mely megszédített és a földre kényszerített. A levegőt kapkodva, és kábán néztem a lámpa fényébe, megízlelve számban vérem fémes ízét.

- Miért akarod mindig hogy bántsalak Babám? - jelent meg látókörömben homályosan, ahogy legugolt mellém. Még megszólalni sem volt erőm. Sírni tudtam volna tehetetlenségem miatt. Szánalmasnak éreztem magam... - Ettől majd elalszol - mutatott nekem egy injekcióstűt. Közelebb hajolt, majd a homlokomra nyomva egy csókot, azonnal eltávolodott. Undorító... Éreztem ahogy egyik vállamról kezdni lehámozni a ruhadarabokat. Szemeim megteltek könnyekkel. Szánalmas vagyok... - Ez egy picit csípni fog - ebben a pillanatban éreztem az általa említett érzést és a hideg szert, amelyet a testembe nyomott. Szemem nehezedni kezdett és majdnem fennakadt. De próbáltam küzdeni ez ellen. Nem akartam veszteni... De gyenge voltam... - Jó éjszakát Kicsim...

Sajnálom Yoongi... Sajnálom....