Egy rosszfiú kiszemeltje

Lábhoz tapadt mocskos vér

A vér, már keserű fémes íze terítette be a számat. Torkom olyan száraz volt, akár egy sivatag és minden nyelésnél szúró érzés mart belé. Nagy és mély levegőket vettem, ahogy próbáltam magamban tartani az életet. Ez alatt a pár nap alatt megfigyeltem Vernon-t. Mikor jön, és mikor megy. Ha jól néztem, csak reggel jön, utána mikor visszatért az iskolából. Naponta kétszer. És ha nem csal az eszem, akkor szerda van, és már hatodik napja vagyok itt. Nem tudom azt mondani hogy ez a fiú úgy bánik velem akár egy hímestojással. Megvéd. Na persze. Szeretni fog. Csak a törött csontokkal és lila foltokkal. Nem akar bántani. Üssük agyon egy vasrúddal. Micsoda logika egy olyan embertől, aki olyan kurva okos! Állkapcsomat összeszorítva folytottam vissza a mélyről feltörekvő ordításomat. Kezeimet oly' szinten szorítottam össze, hogy szinte már elfehéredtek.

- Nyugodj meg Kicsim - hallottam meg mellőlem a lágy, mély hangot, mely arra késztetett, hogy rá figyeljek, és ne a bennem fortyogó dühre.

- Könnyű ezt mondani egy olyannak aki nincsen bezárva egy ketrecbe - köptem oda neki. Őszintén szólva, nem állt szándékomban ilyen hangnemben beszélni vele, de igazam volt. Ha nem te vagy benne a szarban, akkor könnyű beszélni. Könnyű úgy szaladgálni boldogan, hogy nincs leláncolva a kezed.

- Tudom.

- Miért nem segítesz? Mindig csak eltűnsz újra és újra... engem itt hagyva, hadd verjen... Yoongi... - húztam fel térdeimet, majd azokat átölelve hajtottam rá a fejemet. Szemeimet erősen összeszorítva próbáltam nem sírni. Nem akartam összetörni. Nem akartam hogy gyenge legyek, pont mikor a legerősebbnek kell lennem - Deh... De akkor miért?... - remegett meg hangom - Miért kell szenvednem?... Mi rosszat tettem?... Nem is szeretsz...

- De szeretlek...

- Nem! Hagyod hogy bátson! Te mondtad és emlékszem is rá! Azt mondtad, hogy megvédesz tőle! De hazudtál! Elbújsz amikor jön! Ez nem te vagy! - ordítottam, s szinte szétmarták torkomat a keserű szavak. Égette, mintha savat ittam volna. De nem érdekelt. A szívem most jobban fájt mint bármely seb ami rajtam van - Megaláztak! Nem is egyszer! Megvertek! Elraboltak!

- Tudom - válaszolt még mindig monoton hangon ami felidegesített. Arca semmit sem mutatott szemein kívül melyek a sajnálator sugározták felém - Szeretlek Kicsim... Te vagy a mindenem... De nem tudok segíteni... - hangja egyre halkabb lett.

- Mié.. - kezdtem volna bele, de ahogy pislogtam egyet, már... Már nem volt ott... Mintha a föld nyelte volna el, szomorúságomra. Nem láttam már az arcát... Nem hallottam már a hangját... Nem éreztem az illatát vagy az ölelését... Sem a közelségét... A keserűség lett úrrá rajtam, ahogy újra éreztem a magány felemésztő sötétségét.

Cincogást hallva, fordítottam fejem előre. A lábaimnál szaglászott egy hatalmas, fekete patkány, melytől hirtelen megijedve kezdtem el sarkammal rugdosni. Reccsenések, a fém koppanása, a vér csattogó, s cuppanó hangja és a füleket szaggató ordítások hallatszottak a kis szobában. Mintha minden dühömet és fájdalmamat azon az aprónak mondható állaton töltöttem ki, ezzel elvéve életét. Vernon-t képzeltem oda... A ketrec egyik felét friss, vörös és meleg vér fedte, a patkánytetemmel együtt, míg én összekuporodva a másik felében ültem. Lábamat beszennyezte az állat vére, mely miatt még undorítóbbnak éreztem magam.

Rettegtem... És szükségem volt rád... még akkor is, ha csak az elmém szüleménye voltál...

Yoongi szemszöge

Felvettek gyakornoknak, de nem tudtam ennek a dolognak annyira örülni mert nem volt kivel megosszam. Nem volt akivel megünnepeljem, persze mint ahogy a párok szokták azt tenni. Napok óta alig ettem vagy aludtam. Szinte beszélni se beszéltem olyan sokat. De annál többször figyeltem Vernon-t. Megfigyeltem a mozdulatait, gesztusait, hátha elárul valamit az állításommal kapcsolatban, miszerint ő volt az a mocsok, aki elrabolta Annabellt. De semmi… Nagy büdös semmi! Minden úgy ment ahogy előtte! Nem csinált semmi feltűnőt! Nem viselkedett másképp! De tudom! Tudom hogy ő tette! Az az undorító féreg aki ott nyomkodja a telefonját nyugodtan az ebédlőben az ebédje előtt!

Annabell szemszöge

Emlékszem mikor Yoongi elmesélte, hogy mit  is érzett akkor mikor nem tudott rólam semmit. Hogy hol vagyok, mit csinálok vagy mi történik velem. Depressziós lett… Miattam… Sosem fogom elfeledni az arcát mikor újra láttam… Az arca beesett, a szemei karikásak voltak, kialvatlanok és semmilyen érzelmet nem tükröztek azok az üveges, fekete szemek. A bő ruhák ellenére is lászott hogy fogyott… Egy élettelen és érzelemmentes báb volt akkor. Ő sem tudta rendesen megmagyarázni hogy mi is volt az az érzés, de csak annyit tudott mondani, hogy olyan volt, mintha kitépték volna belőle a szívét és csak egy tátongó feketelyuk maradt volna ott… És az volt a legrosszabb, hogy ezek után sokszor visszajött a depressziója… Mai napig rosszul érzem magam, amiatt hogy nem hallgattam rá… Ha akkor azt teszem amit mond, akkor nem tettem volna tönkre őt...