Egy rosszfiú kiszemeltje

Halld meg szavam...

Szétvetett az ideg a váróban. Előre dőlve, könnyes szemekkel és remegő lábakkal rágtam tövig a körmeimet. Ő, és az én családomból is mindenki várt velem együtt. Senki sem szólalt meg, csendben vártuk az orvosokat, hogy mi hírt hoznak... De ők nem jöttek... Nem jött senki, semmi hírrel Yoongi felől... Hosszú órák óta csak vártunk és vártunk... Minden egyes percben a mellkasom egyre fájdalmasabban nehezedett és úgy éreztem, hogy karót döftek a szívembe. "Csak éld túl, csak éld túl", hajtogattam magamban. Nem hittem semmiben, és senkiben... De ebben a pár órában, folyamatosan egy nem létező dologhoz imádkoztam... Legyen az a hazug Isten, vagy a Sátán... Csak mentse meg valaki őt... A remény... Csak ez az egy maradt meg nekem...

A várószoba ajtaja kinyílt, és minden jelenlévő a jövevényre meresztette fáradt, reménykedő szempárját. Izmaim megfeszültek és már azt hittem kidurranak, annyira vártam a hírt.

- Maguk a Min család? - tette fel a fehérköpenyes orvos, miközben végignézett rajtunk.

- Igen, mi volnánk - mondta Yoongi anyukája - Van hír a fiamról?.. - tette fel kérdését hallkan, ahogy torkán akadt a szó.

- A fiát, egy 5 órás műtéttel nagyjából rendbe hoztuk - kezdte. Ebben az épületben még az időérzékemet is elvesztettem... Elvesztettem egy csomó mindent... - A nyílt sebeit összevartuk, a törött lábát és karját begipszeltük, de a másik csak egy kicsit megrepedt, de azt szabadon hagytuk az infúzió miatt. Bordái eltörtek, illetve zúzódtak. Koponyája megrepedt, és nem kellett sok ahhoz, hogy be is törjön, ami valószínűleg a halálát okozhatta volna - gyomrom összeszűkült e mondat hallatán - Súlyos agyrázódást szenvedett, de még nem tudjuk hogy mennyire, amíg fel nem ébred..

- Akkor fel fog ébredni? - vágta félbe az orvos szavát az anya.

- Igen, de csak találgathatunk hogy mikor. 1 hét, 2 hét, 1 hónap, vagy 2. Nem tudjuk. Ha be is mennek hozzá, ne mozgassák, a feje miatt, és persze a bordáit is kímélni kell.

- Mikor mehetünk be hozzá?.. - tettem fel kérdésem kicsit halkabban a kelleténél, mire felé fordult.

- Hamarosan. Nyugodjon meg kérem. A férjének most pihennie kell - mondta szakadatlanul a szemembe nézve. Utolsó mondatába szinte belezavarodtam. Férjem... Még belegondolva is érdekes, nem csak hallva... Férjem... Talán majd egyszer... Miután megütöttem és leordítottam a szőke, hülye fejét! Hülye! Hülye! Hülye! - De a lényeg, hogy itt is azok a szabályok érvényesek mint például a múzeumokban. Ne érjenek hozzá. Akár egy érintés is az életébe kerülhet - figyelmeztetett az orvos. Egy érintés... Csak egy érintéssel meg lehetne ölni valakit... Ezzel az egy érintéssel meg lehetne ölni azt az embert akit a világon a legjobban szeretek... Miért... Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Mit tettem én a világ ellen, hogy el kelljen vennie mindent amit a legjobban szeretek?! Mondja meg már valaki?! Miért kell szenvednem?! Miért kell elveszítenem mindent?! Miért nem lehetek boldog végre?! Miért nem tud végre elendegni a balszerencse vagy átok?! Miért... Oh... Oh édes istenem... Kérlek... Kérlek add vissza nekem őt... Kérlek... Kérlek... Nem akarom őt is elveszíteni... Nem akarok újra üres lenni... Nem akarok nélküle élni... Nem akarok egyedül lefeküdni esténként és egyedül kelni minden reggel... Nem akarom nevetés nélkül tölteni a mindennapjaimat, azon rágva magam hogy miért nem tettem semmit... Miért nem mondtam semmit... Add vissza nekem... Törd el az én csontjaimat s add át a fájdalmát. Ne szenvedjen... Nem akarom így látni... Nem...

...

Írói szemszög

Annabell az ágyán, magzat pózban feküdve ölelte magához Yoongi párnáját, mely az ő fekvőrészén volt. Arca könnyes volt, s nem bírta hang nélkül tűrni a szúró, kínzó fájdalmat ami belülről marta őt. Alig kapott levegőt ahogy kapkodta azt, és látása egyre homályosabb és homályosabb lett. Folyamatosan a párnába költözött illatot szagolgatta, hogy nyugtassa ezzel magát, de egy karó mindig beleszúródott a szívébe, és csavarva emlékeztette arra, hogy elveszítheti őt. Álom egy percre sem tudott ülni kisírt szempárjára, melyekkel csak a boldog emlékek képeit látta maga előtt. Miért? Kérdezte folyamatosan magától. Nem értett semmi. Mivel érdemelte ezt ki? Kinek vagy minek ártott? Mit tett ô a világ ellen? Baj volt hogy szeretni próbált.

Mikor a családot beengedték pár percre a fiú betegszobájába, senki sem bírta ki könnyek nélkül. Meg sem érinthették, el sem söpörkették szőke fürtjeit az arcából. Borzalmas látván volt, melytől minden szív megszakadt. Csövek sokasága volt Yoongi testére rákötve, melyek életben tartották. Véraláfutások, összevart sebek, vagy kisebb-nagyobb karcolások fedték hófehér, hideg és szinte élettelen testét. Szíve lassan dobogott, mely a gépnek köszönhetően a jelenlévők mind hallhatták. Annabell csak ült és szemeit összeszorítva, s feszült izmaival tartotta magát egyhelyben, nehogy a fiúhoz érjen. Kezei remegtek, s a torkában lévő gombóctól nem kapott levegőt.

- Kérlek Yoongi... Küzdj... Kérlek... Kérlek...... Nagyon szeretlek... - suttogta maga elé, miközben szemeit elöntötte a könnyfátyol - Kérlek... Erős vagy... Tudom hogy menni fog... Szeretlek... Szeretlek te idióta... Kérlek halld meg szavam... Ne menj...

Annabell akkor nem tudta, de Yoongi ott ült mellette, s minden szavát hallva, a hátát simogatta...