Egy rosszfiú kiszemeltje

Örökké együtt...

- Jin mond hogy nem szivatsz! - idegeskedtem, de az adrenalin is átjárta az egész testemet. Nem is tudtam elhinni azt amit hallok. Egy kibaszott nyom! Végre! Talán elvezet valahova! Remélem...

- De nem tudom felnyitni mert kódos.

- Írd be hogy 1021 - hadartam el neki gyorsan, és izgatottan. Lábam remegett és szabad kezemmel a fejemet fogtam.

- Azonnal... 10... 21... És tényleg! Honann tudtad? És mi ez a szám? - kérdezősködött.

- A nap amikor összejöttünk október 21 - válaszoltam neki egy apró mosollyal az ajkaimon - Egyszer lelestem a jelszavát, és már tudtam hogy mit jelent... Na de van valami?

- Azt tudjuk hogy milyen zenét hallgatott, milyen időpontban és hogy hamarosan lemerül - magyarázta el amit látott éppen.

- Mikor hallgatta?

- 17:14-kor. Biztos akkor vett észre valamit - gondolkozott hangodan barátom. Pont erre gondoltam én is, de sokkal tovább fűzögettem a történetet. Észre vehette hogy követik, kikapcsolta a zenét, és menekülni kezdett, de annak az undorító dögnek sikerült elvinni. Egy gyors kérdés futott át az agyamon, melyet elfelejtettem feltenni.

- Jin. Pontosan hol is vagy?

- Van 2 utca amin haza szoktad kísérni Bellt - kezdte, mire én csak hümmögni kezdtem - A rövidebbik úton mentem, és az egyik kuka mellett ott feküdt. A képernyő össze van karcolva, és a beledugott füles pedig elszakadt.

- Bassza meg! - ordítottam el magam idegességemben, és combomra csaptam erőből, ököllel, majd térdemen megtámaszkodva fogtam fejemet. Lassan döntöttem előre a fejemet, így ujjaim kócos hajamat fésülték. Elöntött a keserűség, miszerint nem hallgatott rám az a buta lány. Tudtam... Tudtam bazdmeg hogy valami fog történni!

- Mi a gond?

- Nem ott kellett volna mennie! - mondtam idegesen. Nem tudtam kontrollálni az érzelmeimet - A hosszabb úton mert ott szem előtt van! Mondtam neki hogy ott menjen! - fakadtam ki mégjobban és hangom egyre hangosabb lett - És most!... És most lehet hogy ezt a hülyét soha többé nem fogom látilni az idiótasága miatt!

Annabell szemszöge

Hogy miért csináltam amit csináltam? Azt magam sem tudnám pontosan megmondani... Csak cselekedtem... Mintha ezt láttam volna a legjobbnak... Jobb volt az álmaimban vagy a halál cérnáján táncolni, mint tovább itt maradni ebben a bűzölgő, mocskos és pokoli helyen, mely már egy ideje a börtönöm.

A ketrec közepén ülve néztem fel a fényesen világító lámpára, mintha az lenne az éltető nap, és annak meleg sugarai most simogatnák bőrömet... Hogy mennyire hiányzik a napfény. Kezeim maguktól mozogva kaparták testem néhány részén a bőrt, mintha Vernon érintését el tudnám tüntetni magamról. Bőröm már gennyes volt, s néhol a vér is elkezdte beszínezni ujjaimat és körmeimet. Csípett. Csípett de piszkosul és olykor abbahagytam hogy sebem levegőt kapjon, és leálljak ezzel az undorító dologgal.

- Hagyd már abba! - ordított rám fogvatartóm, mire rákaptam üveges tekintetemet - A szüleim pár óra múlva itthon lesznek és kurvára nem akarok azzal a tudattal beszélgetésbe kezdeni velük, hogy tudom hogy itt bántod magad! - rakta le a tálcát a ketrec mellé - Edd meg gyorsan - mondta lágyan. Érdekes volt tőle ez a hangnem, mivel sosem volt még ilyen nyugodt úgy, hogy csináltam valami olyasmit, ami neki nem tetszik.

- Nem vagyok éhes... - mondtam hallkan és erőtlenül, majd karjaimmal lassan átöleltem lábaimat, és térdemre támasztottam fejem, várva a férfi kitörését és sorozatos ütéseit öklével, lábával vagy esetleg valamilyen kézreeső eszközzel ami a közelében lehet. De nem... Most nem történt semmi. Semmilyen ütés. Semmilyen rossz szó. Semmilyen hangzavar. Térdei roppanását hallottam, mely arra utalt hogy leguggolt, majd fejem éreztem kezét, melytől összerezzentem.

- Enned kell Kicsim - simogatta meg kócos hajamat - Majd be kell adnom neked egy erős altatót, hogy ne adj ki semmilyen hangot és anyáék ne találjanak meg téged. Ezt fogom csinálni minden nap. Korán reggel eszel, adok neked egy injekciót, és majd körülbelül akkor fogsz felébredni mikor hazaérek. Vacsora után pedig még egy injekció, és reggel ugyan ez. És ezt fogjuk mostantól csinálni, minden nap, így örökké együtt tudunk maradni, csendben és titokban - keze áttért a vállamra, majd azt kezdte el finoman simogatni - Tudom hogy kegyetlen, de csak így tudjuk ezeket megelőzni... Boldogok leszünk együtt, ígérem...

Boldogok leszünk együtt... Oly' sokszor hallottam már ezt a mondatot, és nem csak Vernon szajából. Ígérgetések, és szép szavak, de sosem szabad elájulni ezektől. Már megtanultam... De mi van, ha a szív elhiszi, de az ész tudja hogy ez hazugság? Miért nem vettem észre hamarabb? Vagy miért nem akartam? Talán mert ez volt az első szerelmem és hinni akartam abban, hogy tényleg nincs más Yoongi-n kívül. Hogy tényleg félreismertem az új énjét és tényleg szeret... De miért vagyok mindig ennyire hülye? Miért?!

Miért kellett akkor elmenned?... Pedig mondtam hogy legalább vegyél fel valamit a fejedre...