Egy rosszfiú kiszemeltje

Változás

- Na. Hoztam neked váltóbugyit, pulóvert, nadrágot, pólót, fogke.. - kezdte el sorolni Yoongi hogy mik vannak a hatalmas fekete táskában, melyel a betegszobába érkezett, de listáját Bell megszakította.

- És a bugyikon kívül a többi a te ruhád? - tette fel kérdését, mire a fiú rávezette tekintetét és hucutul elmosolyodott.

- Hát persze. Mi mást vártál? - tette szét kezeit viccesen és nevetve, mellyel a lány ajkaira mosolyt csalt - De igen. Nos. Fogkefe, fogkrém, zokni... Hjuj baszki!

- Mi az?

- Kotont felejtettem el hozni - csapott homlokára, mely miatt Annabellből kitört a nevetés, és teljesen zavarba jött. Arca piros volt, melyet nevetése közben, kezeivel takargatott. Más volt. Yoongi érezte hogy a lányból sokminden elveszett. Másképp viszonyult hozzá. Másképp adott neki csókot. Másképp beszélt vele. Másképp ért hozzá. Megszokott gesztusai megváltoztak. Mindig zavarba jött és takargatta magát előtte mint egy riadt szűzkislány. Már nem az az Annabell volt aki előtte. De meg tudta érteni a vátozást, hisz megverték, rettegésben tartották, éheztették, lelkileg is sérült lett és talán megerőszakoltak. Az utolsóra nem is akart figyelni a férfi, de mindig benne volt a kérdés. Hozzáért ÚGY az ő Kincséhez? A lány pánikszerűen kapta a fejét az ajtók nyitódására vagy egyes léptekre amelyek a szobája előtt haladtak el, és az ajtó miatt mindig ki kellett támasztani, és ha csukva volt az ajtó, akkor azért is bepánikolt hogy megint be van zárva abba a ketrecbe. Folyamatosan figyelte a körülötte lévő dolgokat és a kis éjjeliszekrényére még egy kis kést is tett, ha netalántán valaki rátamadna. Nem tudott rendesen aludni, és ezt meglátta rajta Yoongi, de Bell mindig csak legyintett, elterelve ezzel a témát.

- Ne olyan hangosan te hülye! De minek az ide?

- Azt mondták hogy egy hozzátartozó bent maradhat - csábosan és lassan mondta el mondatát és magyarázatát, miközben komótos léptekkel az ágy mellé állt. Ledobta a táskát, majd leült a fekvőalkalmatosságra, és Szerelme arcába hajolt. A lány még pirosabb arccal, kezében szorítva a takarót, húzta azt magához, takarva ezzel testét újfent. Remegett az izgalomtól és a zavartságtól. Yoongi elcsábult ahogy ránézett. Akár egy törékeny virágszál, akinek még nem volt dolga semmilyen fiúval. Édes, bájos és zavarbaejtően kívánatos volt a számára. De tudta hogy vissza kell fognia vágyait. Most Annabell az első. A kielégülést pedig meg tudja oldani a mosdóban, bár annyira nem szerette ezt a módszert - Én maradok - ahogy ezt kimondta, egy apró csókot nyomott Bell remegő ajkaira. Nézte azt a kipirult, angyali arcot, és csak gyönyörködni tudott benne. De a sebek és foltok amik eltarkították olyan volt, mint a hamuval szórt gyapjú. De még így is. Meg mert volna rá esküdni, hogy soha életében nem látott még nála szebb lányt. Szemeivel folyamatosan pásztázta arcát, és nem bírt megállni azzal, hogy még egy csókot ne nyomjon párnáira.

...

- Jobb... Bal... Jobb... - mondta lassan Yoongi, miközben fogva Párja kezeit, vezette őt körben a szobában, gyakorolva a járást. Bell már egyre ügyesebben vette a lépteket és már kevésbé volt ügyetlen, de még így is lassú volt - Ügyes vagy. Bal... Jobb... Bal... Jobb... Most menjünk az ágyhoz. Bal... Jobb... Bal... Jobb... Bal... És, jobb - ahogy kimondta az utolsó szót és odaértek, megfogta a lányt a hónaljánál, s annál fogva felemete és az ágyra ültette. Kezeivel megtámaszkodott csípője két oldalán és lehajolt hozzá úgy, hogy arcuk egy magasságban legyen, bár a fiúé egy kicsivel magasabban volt. Közel voltak egymáshoz és orraik szinte összeértek - Elfáradtál?

- Igen - mosolygott szerény, édes mosolyával.

- Nagyon ügyes voltál - adott homlokára egy szeretetteljes puszit, majd fejét visszavezette ugyan oda. Beállt közéjük a csend, mely nem colt nyugtalanító. Épp ellenkezőleg - Szeretsz te még engem? - tette fel halkan a kérdést.

- Nem te hülye... Gyűlöllek - hangja egy pillanatra komoly volt, de aztán elengedett egy kis kuncogást a végére, mely megmosolyogtatta a férfit. Na ebben nem változott.

- Na azért - nyomta homlokát a másikéhoz. Arca elkomorult és torkát a keserű epe íze mardosta ahogy próbalta megfogalmazni magában kérdését - Annabell... Vernon hozzád ért?... - tette fel félve kérdését - ... Hozzád ért ahogy én?... -
Anna szíve hevesebben kezdett dobogni a kérdés hallatán, hisz erre pont nem gondolt. Kezét felemelte, majd Szerelme arcára téve húzta jobban magához.

- Nem.. Nem hagytam neki... - suttogta kettőjük közé, mire Yoongi egy hatalmasat sóhajtott, levezetve feszültségét és megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Ügyes Kislány vagy - fogta meg arcán lévő kis kezet - Ha hozzád ért volna, én esküszöm hogy a tárgyalást sem élte volna meg - nevetett - De baszki... Annyira szeretlek.

- És is Manó - becézésére ajkaik már egymáséin voltak és falták a másik, édes, húsos párnáit. Csak ennyi kellett Yoongi-nak, és úgy érezte hogy a fellegekben jár. Mámorító érzés kerítette hatalmába és nem akart ebből kijutni.

...

A szerelmespár csendben szuszogva aludtak egymás mellett az ágyon. Annabell Yoongi mellkasán, miközben a másik átölelte egyik kezével, míg szabad tagját, feje alá tette támasztéknak. Ez hiányzott neki. Az együttalvás, az édes illata, az aranyos szuszogása, az apró termete és a közelsége. Az érzés, hogy ő vigyázhat az álmaira. Egész lénye megnyugodott, és már nem szorongott mint azelőtt. Bár, még így is, az éjszakák folyamán, folyamatosan felébredt az őt gyötrő rémalmok miatt... Ahol újra elvesztette a lányt... Végleg...