Egy rosszfiú kiszemeltje

Az őrület

Az ajtó nyitódását hallva, Annabell meggyötört, vékony testében elkezdett újra száguldozni a vér és az adrenalin. Szíve oly'hevesen dobogott, hogy azt hitte felrobban. Zúgottt a füle és még félig alvó állapotban a hátát a hideg rácsoknak nyomta, melyek elsőre hidegek voltakde a hátán lévő sebeknek jót tett, ezért úgy maradt, távol a lefelé közeledő ördögtől, ki büszke léptekkel ropta a lépcső koszos fokait. A lány egész testében remegett a hideg levegő és vas miatt, s agya megint kattogni kezdett, hogy ez a pszichopata mit akar vele most csinálni. Félt, de próbálta keménységét tartani, mely az idő múlásával egyre nehezebbé vált. Fájt mindene a Vernon álltal csinált zúzódások, felszakadt, véres sebek miatt.

A lámpa felkapcsolódott, ezzel megmutatva a mocskos helyet, melyben a lány tengette napjait, melyek éveknek érzett. Bell testét a kosz, az alvadt vér és sebek fedték. Ruha mely őt takarta, már olyan koszos, szakadt és nyúzott volt, hogy már csak lógtak rajta a póló kisebb-nagyobb cafatkái. Míg ő majdnem a kutyaméretű ketrec egyik felében ült és várta a férfit, addig a mádikvan a tegnap este megölt, szerencsétlen patkány bűzölgő, már rohadó teteme, melyet már a legyek vettek körül, s kezdték el lebontani. Az undorító, és hánytató szag, már nam zavarta annyira az orrát, inkább jobban érdekelte a felé lépkető, fütyörésző fiú, kinek kezében egy műanyag tányér volt, melyen volt egy fébevágott szendvics.

- Hogy aludtál Drágám? - kérdezett rá, miközben a ketrec kis lukán betolta a tányért, majd leült a faszékre, melyet pár napja vitt le, hogy még kényelmesebben tudja lesni a meggyötört testet. Anna továbbra is csak ott ült, és csak nézte Vernont, kinek mosolya még mindig levakarhatatlanul csücsültek ajkain - Miért nem eszel Kicsikém? - hangja újra megszakította a számára kínos csendet, de mint eddig, most se kapott választ. A férfi, állkapcsát összeszorítva próbálta levezetni eddig felgyülemlett idegességét. Sokszor átvágja nála a cérnát, ha egy ember nem válaszol neki, megváratták, vagy esetleg hazudtak neki. Akarata ellenére is átjárta őt a düh és hirtelen felállt, mely miatt a faszék eldőlt, s a csapás hangja terítette be a kis szobát. Annabelt nem ijesztette meg a hirtelen kitörése. Ha mondhatná egy szóval, akkor csak ennyi lenne. "Megszoktam". Csendben végigkövette szemével, ahogy Vernon idegesen járta körbe a ketrecét. Kis börtöne közepére ült, s onnan nézelődött - Miért nem szólalsz meg?! Még nem téptem ki a hangszáláidat! Mi bajod van neked?! - megállt vele szemben, s mélyen kristályoskék szemeibe nézett, mely megint elvarázsolta. Bell négykézláb egy kicsit előre kúszva helyezte kezeit a jéghideg rácsra, majd rekedtes, halk, mégis nyugodt hangján megszólalt.

- Tudod Vernon mi történik, ha egy cápát bezársz egy hatalmas akváriumba? - kérdése elgondolkodtatta a férfit, akunek idegessége nyomban elillant és átváltott gyanakvóba. Érezte a lány, hogy készül valamire de nem tudta mire. Próbálta kiolvasni a szemeiből gondolatait vagy tetteit amiket meg akar tenni, de nem sikerült. Furcsállta a kérdést és agytekervényei folyamatosan jártak - Folyton neki megy az üvegnek - őrülten elmosolyodott. Nem tudott rendesen fondolkodni... Mintha már megőrült volna. Vernon megijedt. A lány szorosabban megfogva a rácsot, majd lendítve fejét, verte bele erősen a rácsba, melytől megszédült, és nagyon fájt, de nem hagyta abba. Kezeivel megint rántott magán, és újra megtette. Újra és újra. Vernon, Bell hirtelen tettétől azt sem tudta mit tegyen, hisz erre számított a legkevésbé. Lábai a földbe gyökereztek s vére meghűlt az ereiben. Nem szerette ha egy ember saját magát bántja. Egyszerűen utálta ezt a "szokást", aminek szerinte sosem volt értelme. Minek bántják saját magukat? Sosem értette.

- Hagyd abba! - ordított rá idegesen, azt gondolva, hogy ezzel megállíthatja. A lány mégy egyszer beleütötte a fejét a mocskos, már az ő vérétől piszkos rácsba, majd lendületét, és erejét elvesztve dőlt hátra, s terült el a ketrec pici, piszkos padlóján. Szemei fennakadtak ahogy próbálta nyitvatartani ahogy próbálf nem elájulni. Arcát befedte friss, vörös és meleg vére, melyet elboztadva nézett Vernon. Annabell feje majd széthasadt a fájdalomtól, orra pedig nagy valószínűséggel eltört vagy elrepedt és agyrázkódást kapott.

- Látod Vernon? - hallotta meg a lány kába hangját, ki vérét nyeldesve próbált rendesen beszélni. Mellkasa lassan járt fel s le. Kék szemeit az ijedt fiún próbálta tartani, majd folytatta - Nem tudsz itt tartani...

...

Yoongi, ágyán feküdve, az este kellős közepén csak a plafont tudta bámulni. Kezében, mely az ágyon pihent, egy kinyomtatott képet simogatott. Az első képük volt a lánnyal. Kinyotatta, örök emlékként. Üveges szemeivel csak előre nézett. Nem volt itt. Emlékei tengerében fulladozott... Megint csak a lányon járt az esze.

- Milyen lenne a te álomesküvőd?

- Hát, tudod, nem nagyon szeretem a nagy felhajtásokat, ezért én csak egy kis esküvőt szeretnél, persze ha egyáltalán lesz olyanom. Elég lenne, ha anya, egy - kettő barát akik közel állnak hozzánk és a vőlegényem családja eljön. Sosem álmodtam nagy esküvőről, és nem is tartottam, illetve tartom fontosnak. Ez csak egy papír, melyre ráfirkantjuk a nevünket és ezzel házasok vagyunk. Ezért nem kell egy nagy parádét csapni szerintem, bár mindenkinek más az ízlése - fejezte be válaszát, majd fejét újra a fiú irányába fordította, aki csak nézte őt. Bell kinyitotta szemeit, s egy pillanatot sem kellett várni, tekintetük összekapcsolódott mint egy háromszor megkötött erős csomó, melyet nagyon nehezen lehet szétszakítani - Miért kérded?

  - Csak kíváncsi voltam ... 

Látta maga előtt, a már megtörtént jelenetet. Hallotta a hangját...

- Szerinted érdekel az engem hogy kövérnek tartanak-e? Nem akarok senkinek se tetszeni..

- Na és nekem? - szakította félbe Yoongi.

- Neked sem szándékoztam tetszeni soha. Szeress úgy ahogy vagyok, ennyi ...

- Úgy szeretlek, ahogy vagy... - mondta ki halkan, mintha még mindig a fejében lévő kis jelenetben lenne.  Vissza akarta tekerni az időt, hátha megtudja változtatni a múltat... Hinni akart abban, hogy viszont látja Annabellt... Hogy újra ölelheti... Újra vele lenni...

Telefonja csörgése szakította meg a csendet, s gondolatait, melyben most szívesebben élt, mint a mocskos, csúf valóságban. Éjjeliszekrénye felé nyúlva, erőtlen kezeivel, vette kezébe a készüléket, melynek képernyőjén ott virított Jin neve. Elhúzva a zöld gombot, emelte füléhez, és kezdett bele a beszélgetésbe.

- Hello... - szólalt meg erőtlen hangján.

- Yoongi - hallotta meg barátja hangját a túlsó vonalról - Van egy jóhírem.

- Mi lenne az?

- Megtaláltuk Annabell telefonját.