Egy rosszfiú kiszemeltje

Nem hagyom...

Yoongi a plafont bámulva merengett. Rossz érzése volt, de nem tudta miért. Olyan hirtelen csapott bele ez a dolog, hogy szinte beleszédült. Tudta, hogy most nem történhetett velük semmi, hiszem most náluk voltak és Anna éppen a tusolóban végezte a dolgát. De akkor mi történhetett?

- Minden rendben? - hallotta meg maga mellől az angyali hangot, mely most kizökkentette a gondolkodásból, de az a furcsa érzés nem múlt el, csak erősödött mikor párjára nézett. Mintha egy halk hang azt súgta volna neki, hogy valami baj fog történni hamarosan. A lány mosolygós arcát látta maga előtt, s a sötétben bár nem látszó gyönyörű kék szemeket. Ott ült az ágy szélén egy bő szürke pólóban, amit a fiú adott neki és egy bugyi. Haja kicsit vizesen omlott vállaira és szemébe, ahogy előrehajolt egy kicsit, hogy a bútor széléről lássa párja puszilgatnivaló babaarcát.

- Persze, csak elgondolkoztam -fogta rövidre, s amint ezt kimondta, Annabell lefeküdt mellé, bebújva a vastag takaró alá, s fejét Yoongi vállára tette.

- Oké. És most az igazságot - kapizsgálta hogy nincs minden rendben barátjával, és megpróbált valamit kihúzni belőle, hátha tud segíteni.

A fiú agyában kattogtak a fogaskerekek. Ha elmondja, lehet hogy hülyének nézi, vagy valami, vagy kineveti. Nem akarta hogy azt higgye róla, hogy őrült, paranoiás vagy túlságosan féltő vagy ilyesmi.

- Figyelj Manó - szólította meg újra sejmes hangján - Nem akarom harapófogóval kihúzni belőled. Ha elmondod, elmondod. Csak ha olyan a dolog, akkor tudnék neked segíteni - magyarázta Bell egy kedves és bíztató mosollyal az ajkain. Yoongi még mindig csodálkozik azon, hogy egy olyan rosszfiúnak, mint amilyen ő, hogy lehet a szerelme egy földre szállt angyal. Az a kedvesség, törődés és szeretet ami belőle árad az nem idegesítette, épp ellenkezőleg. Az a szeretet hiány amiben szenvedett, azt betöltötte Anna, és mohósága csak az ő szeretetéért loholt. Most már biztos hogy ha elmondja, nem nézi hülyének, és nem csapja arcon azért mert ilyen dolgokat érez és mond. Felidézte magában azt, mikor a lány akart mindent egyedül megoldani és erre azt mondta, hogy most már együtt vagyunk. A te életed rám is tartozik. Az ő élete is kölcsönösen is rá tartozik.

- Csak olyan… furcsa érzés fogott el, de semmi baj.

- Milyen érzés?

- Mintha.. - nézett újra a plafonra, mintha ott megtalálná a választ mostani érzéseire. Megnyalva száját kereste a megfelelő szavakat - Mintha megérezném azt, hogy valami rossz fog történni. Ezért ne nézz idiótának mert ilyet mondtam.

- Már rég idiótának nézlek, szóval ez nem lenne új - a lány eme mondatára mindketten egy aprót felkuncogtak - Na de. Nem néznélek semmi rosszabbnak. Vannak ilyenek. Nekem akkor volt mikor Vernon megverte AZT a fiút - nem akarta kimondani a.nevét, mert akkor belehasított volna a szívébe újra annak a a tudata, hogy miatta történtek azok a rosszak, amik miatt mai napig borzalmasan érzi magát - Mielőtt rátaláltam volna, akkor is elfogott az az érzés, hogy valami történt.

- Értem mire célzol.

- Akkor jó - bújt még jobban párjához az alacsony lány, és orrát a férfi nyakához érintette. Illata, mint mindig, férfias és finom volt, mely megbolondította. Csak ezt az illatot szerette a legjobban érezni, főleg mikor szerelméhez bújt. Yoongi teste beleremegett ahogy Annabell kifújta meleg levegőjét felhevült bőrére. Keze, ami egész végig feje alatt volt, azzal átkarolta az apró testet, és mégjobban magához húzta.

- Jó éjszakát Manó - ahogy ezt kimondta, egy apró puszit nyomott a puha, fehér bőrre, mire egy mély, és férfias, feszültség levezető sóhajtás hagyta el a másik ajkait.

- Ha nem akarod hogy most letépjem a bugyidat, akkor nem csinálod ezt megint - fenyegette meg, s közben nyugtatgatta ott lent magát, mert megint ki volt éhezve egy kiadós ágytornára, de ehhez fáradt volt a meccs miatt.

- Értettem főnök - duruzsolta és jobban hozzá bújt. Anna egyik lábát átlendítette Yoongi-é felett, és magához húzta. Ajkain boldog mosoly terült szét, ahogy a fiúén is, hisz csak ők voltak. Ez az elalvás előtti ölelés mindent megért, hisz utolsó éber pillanatukban is egymást láthatták és érezhették.

- Jó éjszakát Szívem - oldalra fordítva fejét adott puszit a másik kobakjára, majd egy nagyot szippantva a kellemes, kakaós illatból, hunyta le szemeit és próbált meg nyugodtan álomra hajtani fejét de… az álmai újra visszatértek és kínozták őt, és minél többször megálmodta, annál életszerűbb volt minden. Többet látott… több vért… és halált...

…

- Anya, apa kérlek - könyörgött szüleinek a szürke hajú fiú.

- Nem tudom fiam. Félek hogy valami bajod lesz. És egyedül leszel. Mi lesz, ha valami baj van? Senki nem lesz ott hogy gondoskodjon rólad - aggódott édesanyja. Vernon már a fogait csikorgatta. Meg kellett győznie szüleit, hogy hamarabb elengedjék, persze az eredeti okát nem árulta el.

- Anyádnak igaza van. Nem hagyhatjuk hogy egyedül ott mászkálj.

- De apa. Ismerem a helyet, és nagy vagyok már. Tudok magamra vigyázni - győzködött.

A két szülő egymásra nézett flusztráltan. Egymás tekintetéből “beszélték” meg. A fiú már állkapcsát összeszorítva várta a választ. Csak egy “igen” szócska kell neki, és szabad az út Annabell felé. Csak mondják ki azt a kurva szót és mehet is! Ujjait ropogtatva nézte még mindig egymással némán kommunikáló szüleit. Mikor apja felé fordította a fejét a hosszú tanakodás után, felcsillant szemében a remény fénye, s emiatt testét izgatottság járta át.

- Megígéred ha elengedünk, vigyázni fogsz magadra?

- Ígérem, ígérem. Köszönöm! - ment oda gyorsan szüleihez, majd megölelgette őket. Gonosz mosoly terült el arcán, és gondolatban már eltervezett mindent. Nem szabadulsz meg tőlem Annabell!