Egy rosszfiú kiszemeltje

Megállt az idő

A páros síri csendben feküdt a betegágyon, egymást átkarolva. Yoongi semmi pénzért nem engedte volna el Kedvesét, még egy pillanatra sem. Most már itt van. Vele. Ez számít. Ez a legfontosabb. Ezerszer és ezerszer elismételte magában ígéretét, miszerint ez sosem fog újra megtörténni és hogy mostantól jobban vigyázni fog rá. Nem bocsátaná meg magának ha ez még egyszer megtörténne. Ezt sem tudta magának. De mikor erre gondolt, a félig mellkasán fekvő lányra pillantott, aki ott pihent, és azonnal más kérdései lettek. Min mehetett keresztül? Mit tett vele ez az állat? Evett rendesen? De mikor ezt kérdezte, a lány oldalán végighúzta kezét s érezte bordáit, melyek kitüremkedtek és az orvosi ruhán át is érezte. Gyomra görcsbe állt, ahogy realizálta. Egy csontváz lett. Sírni tudott volna hogy Szerelme ilyen állapotban van. A teste minden egyes részén foltok díszelegtek, melyek mellett kisebb-nagyobb sebek is voltak. Mit tett vele!? Mellkasa már nem szúrt annyira. Inkább egy kellemes érzés kerítette a hatalmába, mely a lány miatt volt, de benne volt a gyűlölet Vernon és saját maga iránt is.

- Yoongi... - hallotta meg az erőtlen, angyali hangot, mire azonnak odafigyelt - Fogytál... - jelentette ki halkan, majd felül lévő kezét végighúzta a fiú felsőtestén fel s le, ahogy kitapintotta hasát és csontjait, majd visszavezette feje mellé. Nagyokat szippantott a fiú illatából, mely újra és újra elvarázsolta s nem eresztette. Számára ő lehetett az egyetlen aki fogva tarthatta. Magához láncolta őt. Megbánta? Inkább még jobban a csuklóira tekerte a lámcokat melyek a fiúnál tartották őt, hogy még véletlen se szabaduljon onnan ki.

- Ennyire látszik? - kuncogott fáradtan és erőltetetten.

- Igen... Enned kell..

- Most nem. Nem vagyok éhes. Majd később eszünk együtt. Oké? - simogatta meg felkarját lágyan, mire egy fejrázást kapott válaszul.

- De enned kell Yoongi... - suttogta erőtlenül és jobban hozzábújt, mire a fiúnak hevesen kezdett el dobogni a szíve. Jobban aggódik érte, mint saját magáért. Ő van most a kórházban tűkkel és csövekkel a testén, de mégis. Érte aggódik... - Kérlek Yoongi.. egyél... - könyörgött neki, mire megszakadt a szíve. Mily' édes, földreszállt angyal ő. Gondolta

- Fogok Picim, ígérem - vezette szabad kezét a mellkasán pihenő apró tenyérre, s azt hosszú, csontos ujjaival közrefogta - De most először veled kell foglalkozom - szorította jobban magához, de úgy, hogy nehogy összetörje - Annyira hiányoztál, hogy azt el sem tudod képzelni... - suttogta - Kerestelek éjjel-nappal, égen-földön. Aludni sem tudtam nélküled. Mert mikor le akartam hunyni a szemem, mindig azon kattogott az agyam hogyan keresselek, és hol és emiatt nem tudtam elaludni - mesélte el neki Yoongi hogy mit tett - Holly-ra sem bírtam ránézni mert mindig te jutottál róla eszembe... Mindenkinek nagyon hiányoztál. Mindenki téged keresett. Három hét.. Három kibaszott hosszú hét után, már szinte reményt vesztve, de meglettél... - hangjában Bell felfedezte a boldogságot, a fájdalmat, a fáradtságot és a megkönnyebbülést. Tekintetét, úgy ahogy tudta, felvezette a fiúra. Látása még nem volt teljesen tiszta és még nem tudott rendesen fókuszálni de még így is órákig el tudta volna nézni és hallgatni Szerelmét. Rájött valamire. Sokszor kimondta már. Sokszor érezte. Sokszor cselekedett már úgy. Rájött arra, hogy Min Yoongi-t szereti. De úgy, hogy nem tudta volna megmagyarázni. Sokkal jobban szerette mint eddig. Sokkal jobban szerette ahogy gondolt rá. Sokkal jobban szerette mint ahogy kimutatta - Sokan azt mondták hogy sosem fogsz már előkerülni, és ezt folyamatosan mondták nekem. De én ezeket meg sem hallottam. Én voltam az utolsó aki még reménykedett... - elhalkult, majd fejét Kedvese felé fordította, s tekintetük azonnal összekapcsolódott, mire a fiú lágyan elmosolyodott - Szeretlek Kicsim... - suttogta kettőjük közé. Annabell nem tudott megszólalni. Lassan előre csúszott és kiszáradt párnáit a másikéhoz nyomta. Mintha abban a pillanatban megállt volna az idő. Az óra nem kattogott. A szomszéd szobában már nem pittyegett a gép. A betegek csoszogása és gurulása már nem hallatszódott. Csak kettőjük szívének heves, egyenletes és szinkronos dobogása. Ajkaik egyszerre mozogtak ezzel elvarázsolva a másikat. Mintha az első alkalom lenne mikor megcsókolják egymást. Gyomruk görcsben áll, forr a levegő, s veszettül dobog a szív. De ahogy mondják, az idő senkinek sem barátja. Újra hallották a pittyegést, a kattogást és a csoszogásokat. Ez egy olyan pillanat volt melyre mindketten régóta vártak. Mikor csókkal lepecsételve egy gyönyörű szót, pihennek egymás karjaiban.

...

- Gyere Kicsim - nyújtotta ki előre a kezeit az ágy mellett, a lánnyal szemben, ki tenyerét beletette a fiú kezébe, s erősen megfogta azt. Annabellnek ez alatt az idő alatt míg a ketrecben volt, nem nagyon használta a lábait, így azok úgy elernyedtek és elgyengültek, hogy alig tudott járni. Egyszerűen nem bírta megtartani a saját súllyát és összecsuklott. Ez volt a második nap amit ott törtött bent. A negyven éves nő, ki az ápolója volt, oldalról fogta a lányt, hogy még véletlen se essen semmi baja.

- Oké Anna. Most próbáljon lassan ránehezedni a lábaira - kezdte el adni a parancsokat a nővér, mire Bell azt tette amit mondott. Lassan lecsúszott az ágy széléről és lábaira állt, melyek remegtek. Yoongi büszkén nézte Kedvesét ahogy látta milyen erős és milyen kitartó - Most lépjen előre egyet - ahogy ezt kimondta, jobb lábat megemelve lépett egyet, de ahogy próbált ránehezedni, lábai azonnal összecsuklottal. Yoongi és a nővér megtartották testét, így nem esett el.

- B-Bocsánat.. - kezdett bele azonnal a bocsánatkérésbe, de a másik kettő azonnal elkezdett ellenkezni.

- Anna ez nem a te hibád. Menni fog ez - bíztatta a nővér.

- Ügyes vagy Kicsim. Lehet hogy nem sikerül minden elsőre, de menni fog. És ne kérj bocsánatot ha elesel. Itt vagyunk és tartunk. Segítünk - mosolygott rá édesen, ami erőt adott a lánynak - Gyere. Próbáljuk meg még egyszer...