Egy rosszfiú kiszemeltje

Ne! Menj el!

Yoongi minden egyes percen olyannak tűnt, mint akiből minden csepp energiát elszívtak volna. Semmit mondó arkifejezés, szinte csukott, karikás szemek, hanyag tartás, lassú beszéd, és komoly hangnem. És ez nagyon zavart. Ő nem ilyen volt... Megváltozott... Ez nem az férfi volt akit megismertem. Akit én megismertem, annak laza volt a jelleme mint a rigalánc, nem pedig egy zombié. Bár én tudtam hogy nem vagyok olyan mint régen. Éreztem, sőt, tudtam. S ezek miatt nagyon szégyelltem magam. Megbántani sem akartam és kínos helyzetbe hozni ezzel őt, de a testem mindig azonnal reagált és takarta el valamivel amivel a keze ügyébe került. A sebeim, hegeim és foltjaim miatt sem mertem levenni akár a rövidebb ruhákat, mivel féltem... Féltem hogy undorodni fog attól a látványtól ami elé tárulna. Még én sem mertem magamra nézni. De sokszor próbáltam felvenni rövidebb nadrágokat, küzdve ez ellen.

- Min gondolkodsz ennyire Baby? - hallottam meg a lágy hangot, ami az ajtó felől jött. Tekintetemet arra a személyre vezettem, aki Yoongi volt. Apró mosolyt küldött felém, miközben lassan elkezdett lépkedni az ágyhoz - Miért nem eszel?

- Nem vagyok éhes... - mondtam motyogva, szememmel az előttem lévő levest nézve. Az ágyra tett kis asztal alatt, ujjaimmat kezdtem az birizgálni, akár egy kisgyerek.

Éreztem ahogy lábam mellett behorpad a matrac.

- Megígérted hogy enni fogsz rendesen.

- Tudom...

- Akkor mi a baj?... Bánt valami? Fáj valamid? Szóljak az orvosnak? - tette fel kérdések sokaságát, miközben hatalmas kezét a vékony takaróval borított lábamra tette. Én csak ráztam a fejem nemlegesen minden egyes kérdésre, mely zavarta őt - Akkor mi a baj?

- Ez nem te vagy... - böktem ki lassan és hallkan, szinte motyogva minden egyes szót.

- Mi?..

- Ez nem te vagy Yoongi - mondtam határozottabban, miközben felvezetve tekintettem, a szemeibe néztem - Mi történt veled?... - tettem fel falkan a kérdést, mire lehunyta szemeit. Beállt közénk a csend mely nem hagyott nyugodni. Mi történt? Mi a baj?

- ... Depressziós lettem.. - bökte ki mire kinyitotta pilláit, és mosolyogva rám nézett. Hogy tud így mosolyogni, miközben ezeket mondja? Miért? Hogyan?...

- Miért?...

- Miattad... - ahogy ezt kimondta, keserű ízt éreztem a számban és tudtam hogy belül nálam eltört valami. Bántottam őt... És miattam depressziós lett... - Azt gondoltam nem látlak soha többé... Vagy ami a legrosszabb, hogy meghaltál. Nem tudtam mit gondoljak. De azt tudtam hogy elveszítettelek... Felemésztett a hiányod és a vereség, mivel ígéretet tetem neked. Elbuktam... Nem ettem, nem aludtam, nem voltam vicces és már semmi kedvem sem volt... Lehet hogy most itt vagy. Boldog vagyok... De még az a darab hiányzik...

Beállt közénk a kínos csend. Miattam... Miattam lett depressziós... Én tettem tönkre őt... Talán egy egész életre... A gondolatra, a tudtara fájdalom fogott el. Éreztem ennek a súlyát és szinte összeestem alatta. Mellkasom szúrt és szememet könnyfátyol lepte be. Nem kaptam levegőt, mi miatt hirtelen szívtam be az oxigént. Innentől nem volt megállás. Könnyeim eleredtek, és hangot adtam fájdalmamnak. Bántottam azt akit a legjobban szeretek... Egy kibaszott szörny vagyok...

- Baby... - elvette a kisasztalt, majd éreztem ahogy felém kezd el kúszni hogy megvígasztaljon. Nem! Nem! Nem! Nem akarom tovább bántani!

- Ne! - mondtam hangosan, mire egy pillanatra megállt - Menj el! Nem akarlak megint bántani! - megint elkezdett közeledni - Ne! - fordultam hasra, takarva magamat és ezzel utalva arra hogy nem akarok vele beszélni. De még ez sem fogott rajta. Még ez sem állította meg - Menj el! - éreztem ahogy befekszik mellém. Oldalra fordult és így éreztem súlyát magamon. Felőlem lévő kezével átkarol, majd szorosan magához húzott, mire én jobban összekuporodtam és probáltam odébb kúszni, de nem ment.

- Kicsim - hallottam meg mellőlem lágy, mély hangját - Nem te vagy a hibás... Ilyet nem mondtam... Csak annyira szeretlek, és már annyira kötődök hozzád, hogy ennek a megszakadása miatt történt mindez... Te nem csináltál semmi rosszat... - kezdett el simogatni.

- De igen...

- De nem.

- De igen.

- Nem. És itt le van zárva minden. Ha nem lennél ilyen kibaszott fontos nekem, akkor nem kerestelek volna, és kerestem volna egy másik lányt. De bazdmeg te lány. Fontos vagy nekem. Kerestelek égen földön. Mikor megtudtam hol vagy, odamentem. Ide kerültél, és én napi szinten látogatlak. És bármit is gondolsz te idióta, én szeretlek. Akármiken is mentünk keresztül és menni fogunk. És nehogy még egyszer azt mond hogy menjek el, mert kiváglak az ablakon. Na. Most fordulj meg és adj egy csókot, vagy úgy ráütök a fenekedre hogy abból nem lesz köszönet, Drágám - sírásom alább hagyott, és mosoly vette át a helyét. Akár egy izgő-mozgó kukac, úgy fordultam meg karjai között. Ajkamat beharapva néztem sötét szemeibe, melyek azonnal magukkal ragadtak. Édes mosolya megmelengette a szívemet, és elfeledtette velem az előbb történteket. Közelebb kúsztam hozzá, és ajkaimat az övére tapasztottam.

Milyen nosztalgikus ezekre így visszagondolni. Egyszerre szomorú és boldog az egész. Akkor még minden tökéletes volt. Akkor még mindenem megvolt. De mára már alig maradt valamim. Örültem volna ha sokáig tart mindez. Mert őszintén? Imádtam veled lenni. Minden egyes perc öröm volt. De... Most már nincs rám szükséged... Így nem tehetek mást... Elengedlek, és sétálok tovább előre....