Egy rosszfiú kiszemeltje

Hozzám jössz?....

Hallottam a fejemben a hangját... Láttam az arcát... Éreztem a csókjait, az érintését...int egy hirtelen jött lavina, úgy törtek rám emlékek képeinek sokasága... És mindegyikben ott volt ő... Az a külföldi lány. Sírt, szomorkodott, nevetett, ordított és mosolygott. De legtöbbször a mosolyát láttam, és azt mind nekem mutatta... Annabell... Őt... El akartam venni feleségül... Ő volt az, akibe úgy beleszerettem, hogy alig hagytam magára. Aki megváltoztatott. Az aki szeretett engem viszont... Még akkor is amikor egy bunkó paraszt voltam, és csak díszként tartottam magam mellett... Undorító vagyok... Kihasználtam a szeretetét és eldobtam... Hagytam elmenni... Baszki! Én el akartam venni ezt a lány! Meg akartam kérni a kezét az évzárón! De ehelyett szakítottunk... És engem ez hidegen hagyott... Nem foglalkoztam vele... Érzem a hiányát, mely szétmar belülről... Érzem ahogy a ki nem mondott kötelék megszakadt az ő szavaival. Fájt a mellkasom, de piszkosul. Mintha egy kétszáz kilós súlyt dobtak volna rá. Olyan hülye voltam! Egy idióta aki a földbe tiporta s számára legkedvesebb embernek a szívét. Bazdmeg Yoon Gi! Egy kibaszott köcsög vagy! Hülye balfasz! Nem! Nem! Nem! Ezt nem hagyhatom annyiban! Nem hagyhatom elmenni! Nem felejthet el!

Asztalom fiókjához nyújtam, s azt kihúzva kezdtem el eszeveszett módon keresni azt a kurva dobozt, ami a kis zug legaljában volt. Kinyitva a kis tartót, néztem rá az egyszerű, mégis gyönyörű gyűrűre. Becsukva, a számhoz raktam a dobozt, s imádkoztam hogy sikerüljön. Csak mondjon igent! Bocsásson meg nekem! Tudom hogy még szeret! Tudom! Érzem!

...

Rohantam, de úgy, mint még soha! A tüdőm sípolt, a torkom kapart és égett és szinte nem kaptam levegőt. A saját magam által táplált gyűlöletem, undorom és haragom adta az erőt, hogy fussak tovább. Nem állhattam meg. Nem várhattam! Sietnem kell! Nem veszíthetem el őt! Hogy tehettem ezt? Megbántottam őt. Aki a legfontosabb nekem. Akivel ezt az életemet le akartam tölteni. De egy másik életben is megkeresném, hogy hogy újra lássam őt, és hogy még egy szép életet leélhessek vele. Fogjam a kezét, többet csókoljam, többet öleljem, és annál többször is mondjam, hogy szeretem. Sokmindent máshogy csinálnék. Hallgatnék rá, nem lennék önfejű, nem bántanám meg soha, és nem okoznék csalódást...

...

Az ismerős ház ajtajához lépve, feküdtem rá a csengőre. Itt van... Érzem. Tenyerem izzadt, torkom kiszáradt és összeszorult, szívem hevesen kalapált. Ujjaimmal kitapogattam nadrágom zsebében a kis dobozkát, hogy ott van-e még. Ott van. Nem lesz semmi baj... Ez ugyan olyan lesz mint amikor megkérdeztem hogy lesz-e a barátnőm. Akkor szerintem egy kicsit eltúloztam. De ez most sokkal többet ér. Ez egy életre szól. És ezt a lányt magamhoz akarom kötni, magam mellett akarom tudni. Abban a tudatban akarok élni minden nap, hogy ott van mellettem, szeret, hazavár, elmeséli nekem a bajait, gondjait, hülyeségeit, ölel, mellettem alszik. Bár szeretem, nem emlékszem rá teljesen szerintem, de nem érdekel.

Az ajtó kinyílt. Ő volt az. Ott állt előttem megszeppenve, az én pólóban és a láncomat is hordta. Szemei oly' hatalmasak voltak és kékek, hogy nem tudtam volna eldönteni, hogy a kristálytiszta tengerbe nézek-e bele vagy az ő szemeibe. Íriszei pirosak voltak, és fekete karikák tartították. Orcáján látszott hogy fogyott és úgy mint szemei, piroskásak voltak. De még így is... Ő volt a legszebb lány akit valaha láttam. De vékonysága csak a magam általt táplált gyűlöletet szította. Hogy tehettem ezt vele? Nem érdemelte meg...

- Mit keresel itt Yoon Gi? - hangja olyan jegessé változott, hogy azon megdöbbentem és akkorát döfött belém amekkorát csak tudott. Utoljára az ismerkedésünk beszélt velem így... De most másabb volt. Hiányzott a szerelmesen csengő hangja, amely mindig valami idióta vagy bugyuta neveken szólított.

- Annabell... - szólítottam meg, kikerülve kérdését - Tudom hogy bántottalak... És nem csak egy kicsit... Egy kibaszott idióta voltam... - tekintetem az apró, mezítelen lábaira tévedt, ahogy nem mertem a szemeibe nézni - Bocsánat... Nagyon, nagyon sajnálom... De te vagy az életem... Emlékszem rád... - szemeibe néztem és szám sarkába egy apró mosolyt ültettem - Szerintem nem mindenre, de emlékszem rád. Emlékszem mikor ellöktél magadtól... Emlékszem az első csókunkra... Emlékszem hogy mennyire gyűlöltél mikor megismertél. Emlékszem mikor annak a kislánynak kerestük az anyukáját. Emlékszem az első éjszakánkra... Arra is emlékszem mikor a kórházba kerültél miattam, és sírtál miattam... Olyan nagyon sajnálom... Ez nem én voltam aki a kórházból kilépett... Magamra sem ismerek, mert ezeket az undorító dolgokat amiket ezekben a hónapokban tettem, sosem tettem meg volna veled... - nem engedett a jeges tekintetéből, és ugyan azokkal a szúró szempárokkal lestek engem, melytől még jobban elszégyelltem magam - Szeretlek... Kibaszottul szeretlek Kicsim. És nem hazudok. Csak téged szeretlek, és tudom, hogy csak veled lehetek boldog. Ezt az évzárón akartam megkérdezni, de arról lemaradtunk, úgyhogy... - hagytam félba egy pillanatra a mondatomat, míg letérdeltem elé remegő lábakkal és összeszorult torokkal. Kocsonya kezeimmel előhúztam zsebemből a kis dobozkát. Annabell tekintetében a meglepődöttséget véltem felfedezni, mely megtörte jeges, semmitmondó maszkát. Felnyitva a dobozka tetejét, és egy nagy levegőt véve kezdtem bele életem legnehezebb kérdésébe - Szél Annabel... - nyeltem egyet, hogy leküzdjem a torkomat szorító gombócot - ...Hozzám jössz feleségül?... - szívem hevesen dobogott, ahogy próbáltam arcáról leolvasni érzelmeit, de nem sikerült. Ajkai remegtek és egy nagy adag levegőt kifújva nézett szomorú íriszeivel az enyémbe.

-... Nem...