Egy rosszfiú kiszemeltje

A meggyötört álmodó

Yoongi lassan lépkedve, megtartva a távolságot, követte Vernon-t, aki boldogan, sétált a sulitól kicsit messze lévő gyógyszertárhoz, ami 20 percre volt. Szemeit le sem vette az állítólagos rablóról, nehogy hirtelen eltűnjön. Állkapcsát összeszorítva kellett visszafognia magát, nehogy nekirohanjon. Kezei ökölbe voltak szorítva zsebében, s egyben szétfagyva a hideg idő miatt. Fehér, sápadt bőrét csípte a szél, ami miatt orcáját kipirult. Kabájának kapucnia szinte eltakarta arcát, és majdnem haragos, szinte gyilkos szemeit.

Még az út felénél sem jártak, mikor telefonja megrezzent zsebében, mely kizökkentette véres gondolatmenetéből, melyben vagy ezerszer tekerte ki ennek a nyomoréknak a nyakát. Anna anyukája hívta. Zöld gombot megnyomva a füle mellé helyezte a készüléket, s hallgatta mit szeretne tőle. Már nem várta már minden egyes telefonhívásnál a jó hírt, és most is ezt tette. A rosszakat várta, a meglévő helyzetet a nyomozásról, amibe szarnak a rendőrök és a többiek, és nem csinálnak semmit.

- Hello - kezdett bele Yoongi, mire meghallotta az anya síró hangját. Már rosszra gondolt. Szíve hevesen kezdett verni, ahogy az adrenalin szétáradt a testében, a válaszra várva. Nyelnie kellett, felkészülve arra, hogy mit fog mondani.

- Ahnnabellh - hallotta meg rendezetlen levegővételét - Meghlett... - most már nem szenvedve a szavakkal engedte ki eddigi fájdalmát aggódását és megkönynebbülését, hogy Yoongi-nak is könnyek gyűltek a szemeibe. Igaza volt! Nem kellett volna feladni és beletörődni! Szíve majd kiugrott a helyéről, és mellkasa fájt a rá nehezedő súlytól, mely itt is a megkönnyebbülés volt. Nem bírta elhinni amiket hall. Ugye nem álom! Ugye nem! Ordította magában. Ezernyi kérdés fogalmazódott meg benne, de csak egyet tudott kinyögni.

- Hol van? - kérdésére meg is kapta a várt választ, melyet tudott és emiatt, sejtése beigazolódott, ami miatt gonosz mosolyra húzta ajkait.

- Vernon-ék házában - mondta el a nő, majd elmondva a házszámot is, fordult sarkon a fiú, és indult el a ház felé, ahol szerelme tartózkodik. Lábait olyan gyorsan szedte, ahogy csak tudta.

- Milyen állapotban van? - kérdezte, miközben már majdnem futott.

- Csak annyit tudok hogy nincs ébren és hogy el kell látni, mert sérülései vannak, Vernon anyukája csak ennyit mondott - mondta egy fokkal nyugodtabb hangon, ahogy lenyelte a sírás keserű, és hatalmas gombócát.

- Nagyon nagyon köszönöm! Már indulok is! - ahogy ezt kimondta, kinyomta a telefont, meg sem várva a választ, megmaradt erejéből, úgy ahogy csak tudott, futni kezdett. Lábai gyengék voltak. De folyamatosan erőt adott neki az a tudat, hogy Annabell megvan, és felé tart. Nem szabad összeesnie. Nem szabad megállnia.

...

Hevesen kopogtatva az ajtón várta hogy valaki kinyissa. Úgy érezte, ha menten nem nyitja ki valaki, akkor inkább betöri. Most már semmi nem állíthatja meg. Még egy rozoga kis fafajtó sem. Egy középkorú nő nyitott ajtót, ki meglepődve nézte a számára idegen fiút, ki lihegyve ott állt előtte. Sejtette ki az.

- Te vagy Yoongi? - tette fel halk hangján a kérdést, mire rájött valamire a fiú. Ez a nő a megmentője. Neki is, és Bellnek is. És nincsen a hangjában semmi olyasmi ami a fiáéban igen. Sajnálta az anyukát, amiért egy ilyen féreg vált a gyerekéből. Ez a nő jobbat érdemel mint egy ilyen pszichopata patkány, aki lányokat bánt.

- Igen.

- Akkor gyere be azonnal - nyitotta ki jobban az ajtót, majd beinvitálta a fiút. Cipőit gyorsan levette, míg a másik becsukta az ajtót. Kabátját is levette udvariasságképp majd azt az egyik üres fogasra akasztotta - Menj előre a folyosón, és balra fordulj a nappaliba. Ott lesz a kanapén - ahogy kimondta, azonnal szaladt is. Yoongi lábai a földbe gyökereztek. Ott volt... Ott feküdt a sötétkék kanapéra leterített huzaton, betakarva egy barna takaróval. Koszos volt. Haja csomós, arcán és kilógó kézfejein látszottak, hogy mennyire piszkos, és meggyötört törékeny teste. Lassú léptekkel ment hozzá közelebb. Arca nyugodt volt és bájos. Oly' nyugodtan aludt mint Csipkerózsika, csak az ő szépsége a férfi számára, ezerszer szebb volt. A fejéhez ült, majd kobakját és hátát megfogva húzta magára, s ölelte ahogy csak tudta. Ahogy megérezte bőrének kesernyés, vasas és büdös szagát, szemeibe újra könnyek gyűltek. Megkönnyebbült hogy tényleg itt van. Tényleg itt van a karjaiban, és lélegzik. De nyomta egy hatalmas teher még mindig a mellkasát, mely a bűntudat volt, mert nem vigyázott rá. És miatta kellett szenvednie. Nyakába fúrta arcát,  szorosabban ölelve gyengült el. Apró puszikat szórt koszos bőrére, megnyugtatva magát, és azzal, hogy fel fog ébredni és utána nem lesz semmi baj... Mindezt látva az anyuka, tudta, hogy ez igaz szerelem ami köztük van. Nem lehet más, csak ez. De szívére bánat ült, ahogy kezében lévő telefonon a rendőröket tárcsázva adta tudtukra a lány hollétét és az elkövetőt, kinek nevét, keserű ízzel a szájaban mondta ki..

~

Várlak vissza

Hosszú álmokba torkollva,
Láttam meg alakod halvány alakba.
Ott voltál, s tartottalak téged,
Míg szemeid fel nem nyíltak végleg.
Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?
Elvenni a holnapom? Legyen!
Hagyom hát ha ezt akarod.
Nem bánnám ha ez történne,
Míg világ a világ lenne.
Annak végén is fognám a kezed,
S dúdolnám újra és újra neked.
Szeretlek te bolond lány,
Csókolj ha nagy a szám,
Fogd meg kezem és úgy mond nekem,
És is szeretlek, mindig mond ezt nekem.
Míg világ a világ, itt maradok,
S várom, mikor veszed el amit akarok.
Csak ébredj fel minél hamarabb,
Míg eszemnél a szívem gyorsabb...

Yoon Gi