Egy rosszfiú kiszemeltje

Megjött apu

YoonGi már tüdejét kiköpve rohant a kórház felé egy csokor virággal a markában. Mellkasa szúrt és besípolt, lábai pedig majdnem feladták és összeesett az utca közepén, és ezen még a csípős szél sem segített, mely folyamatosan felhevült arcát csapkodta. Ennek ellenére sem tudott megálljt parancsolni magának, mivel csak az volt benne, hogy minél hamarabb lássa családját. Nem érdekelte semmi. Sem a kocsik, amik előtt eszeveszetten szaladt át, mintha csak a halálra vágyna, sem az hogy nem kap levegőt, és még az sem hogy még húsz percet kell majd várnia hogy a látogatási idő elkezdődjön. Kivette az egész napot! Egy percet sem fog késni! Kajával teli táskája erősen csapkodta hátát, mely már fájt neki, de próbálta mindezt figyelmen kívül hagyni, csak érjen oda!

Szinte beesett a kórház vastag üveg ajtaján, és vette volna az irányt a liftek felé, de egy kicsit rekedtes női hang megálljt parancsolt neki, ezzel elvesztve eddigi lendületét. A nő felé fordította a fejét, s minden figyelmét neki szentelte.

- Jó regggelt! - köszönt neki a recepciós - Kérem foglaljon helyet. A látogatási idő még csak tíz perc múlva fog kezdődni - mondta miközben karórájára pillantott - Fújja ki magát - mosolygott rá szelíden. Tekintetét a férfi kezében lévő csokorra irányult - A barátnőjét fogja meglátogatni? - mondandója közben, YoonGi remegő lábakkal lépdelt az agyonfertőtlenítőzött, fehér székekhez, ahova szinte ledobta magát.

- A menyasszonyomat - válaszolt miközben szabad tenyerével dörzsölni kezdte szemét. Próbálta rendezni levegővételeit, de nem igazán tudta sípoló tüdeje végett.

- Oh. És minden rendben vele? - érdeklődött tovább - Úgy értem nem baleset miatt van bent? - helyesbített.

- Igen, minden renben vele. Nem. Most született meg a fiúnk - mosolygott rá fáradtan, de hangja csordultig volt büszkeséggel, ahogy ezt kijelentette.

- Gratulálok! - kuncogott édesen a nő - Szerencsés lehet ha ilyen férfi van mellette.

- Hazudnék ha azt mondanám igen - nevetett zavartan, s kezét tarkójára vezette, s masszízozni kezdte magát - Őszintén szólva, én vagyok szerencsés vele.

- Ne lássa így a dolgokat - mondta, mire a férfi elvesztette a fonalat, és felhúzta egyik szemöldökét - Ő szerencsés lehet, mert van valakije aki így törődik vele és szereti. Nem sok nőnek adatik meg. És maga is szerencsés, mert ő annyira szereti magát, hogy megajándékozta egy babával, és ez pedig nem sok férfival adatik meg - magyarázta - És ahogy nézem, fiatal szülők lettek - állapította meg - Mondhatnánk azt, hogy maga miatt tett mindent. Szóval ez azt jelenti hogy a mennyasszonya tartja magát szerencsésnek, mert ilyen férfira lelt, akit méltónak talált apának.

- ... Háth... Nem is tudom mit mondjak - horgasztotta le szemét zavartan, és mosolyogva. Nem gondolta volna hogy ezt fogja hallani - Köszönöm szépen...

- Ne köszönje az igazságot fiam - kuncogott édesen a nő, majd órájára pillantott - Na menjen, a menyasszonya biztos várja - ahogy kimondta ezt a mondatot, YoonGi azonnal felpattant, és gyors léptekkel a lift felé vette az irányt, ahol eszeveszetten nyomogatta a hívó gombot, míg nem az ajtó kinyílt. Beszállt, majd ugyan ilyen nyomkodással bántalmazta annak az emeletnek a szegény gombját. Amint megállt, és az ajtó csak résre nyílt ki, a fiú már átpréselve magát a kis lukon kezdte el keresni kedvese szobáját. Szemei csak úgy cikáztak a szobaszámok között, míg nem megtalálta.

A csukott ajtó előtt megállva, gyökerezett lába a földbe. Valamiért teste megálljt parancsolt most magának, mikor már itt lett volna a nagy pillanat, s nem értette miért történik mindez. Biztos volt abban, hogy készen áll az apaságra, és arra, hogy először lássa gyermekét... Csak nem tudta a sok halasztott nap után hogy nézzen bele Annabell szemeibe... Hiszen itt kellett volna lennie egész végig vele... Ahogy ígérte... Ahogy kellett volna lennie... Megfeszítve minden izmát, és kezeit ökölbe szorítva próbált ellenállni a rossz gondolatoknak, és arra gondolni, hogy minden rendben lesz azután, hogy belép ezen a csukott ajtón.

Megfogva a kilincset, lassan nyomta le, majd ugyan ilyen lassúsággal nyitotta ki az ajtót. Halk kuncogás csapta meg fülét, mely nem Annabellé volt, és nem is egy másik betegé. Egy angyali, tiszta, derűs hang volt, melyet még életében nem hallott, s melegség árasztotta el a szívét. Azt ajtó már nem takart már előle semmit, így szemei elé tárult, ahogy kedvese hatalmas mosollyal a kezében tartja babájukat. A lány YoonGi felé pillant, majd azonnal vissza a babára.

- Megjött apu - mondta a kicsinek, aki csak kezeit mozgatta fel s le. A férfi lefagyva állt az ajtóban, könnybelábadt szemekkel - Igen Kicsim, apu az - ahogy kimondta, a baba nevetet egy nagyot. Nem bírta már tovább, és lassú léptekkel közeledni kezdett feléjük. Megállva az ágy mellett nézett le vigyorgó fiára, aki hatalmas, kedves kristálykék mandula vágású szempárját rá emelte. Haja még alig volt, de még így is látszott, hogy szőke fürtökkel született, s mégis meglátta benne saját vonásait. A mosolya, az orra, és a szemei is az övéi voltak. Tökéletes volt a szemében, és még álmában sem tudott volna szebb babát kívánni - Szeretnéd a kezedbe venni? - hallotta meg a lány, hangját, ami kizökkentette őt. Bell ránézve, mosolya még nagyobb lett - Ugye milyen gyönyörű?

- Igen... Az... - mondta motyogva, ahogy újra transzba esett ahogy a fiúra nézett. A kis komódra tette a csokrot, majd a lány lába mellé ülve az ágyra, nyúlt gyermekéért.

- Itt van apu - mondta a babának, s átadta YoonGi-nak, aki mintha procelán figurát tartana a kezében, úgy vigyázott. A férfi markában szinte eltűnt a baba, olyan apró volt.

- Szia Hwayi... - motyogta, s hangja megremegett, ahogy majdnem sírva fakadt. A hatalmas szempár újra őt tanulmányozta szüntelenül, miközben pici, rózsaszínű ajkait szopogatta, melyek már csillogtak a sok nyáltól. Megint egy édes kuncogás hallatszott fel, mely zene volt mindkettőjük füleinek - Én vagyok az apukád... Szia... - köszönt neki még egyszer, de itt folyó orrán szívott egyett, s ezzel együtt egy apró könnycsepp is elhagyta sötét íriszeit.

Egy kéz csúszott az övére, mellyel gyermeke fejét tartotta, s lágyan simigatni kezdte bőrét.

- Ugye ilyen babáról álmodtál mikor még csak tervezgettük a legelején a közös jövőnket?... - tette fel kérdését alig hallhatóan, miközben fejét a másik vállára döntötte.

- Nem... - rázta meg fejét nemlegesen - Sosem gondoltam volna hogy ilyen tökéletes lesz...

- De... Örülsz neki?...

- Hogy ne örülnék? - nevetett fel kicsit hitetlenkedve, mintha a lány élete leghülyébb kérdését tette volna fel - Hiszen ő a mi fiúnk. Min Hwayi...

- Szerinted szeretni fog minket?...

- Biztos vagyok benne. Ha már apu első számú rajongólya lesz, akkor anyut is szeretni fogja.

- És... Szerinted a többiek... A rajongók el fognak minket fogadni?

- Hm... Akármit is csinálunk, utálók mindig voltak, vannak és lesznek. Ez ellen semmit nem tehetünk, de ha több olyan ember van, aki szeret, akkor az a szeretet elnyomja azt a gyűlöletet. Utáljanak meg, de a fiamat senki sem bánthatja.