Egy rosszfiú kiszemeltje

Kimondott szavak

Hetek, s lassan hónapok teltek. Üresség és undor fogott el minden egyes percben. Érzéketlenné váltam, nem érdekelt semmi... Boldogtalanság köszöntött vissza rám, mely csak egy ideig hagyott békén... Mint egy kiszámíthatatlan betegség, mindig visszatért, s olyankor csapott le, mikor boldog voltam... Próbáltam mindenben a jót látni... Látni a reményfényt, és hinni abban, hogy aki eddig boldoggá tett, majd visszatér hozzám. Próbáltam emlékeztetni, de mintha semmi nem hatott volna, vagy nem akarta volna... Nem jött vissza... Rosszfiú... Ez maradt...

Lement a vizsgaidőszak, és már július végénél tartottunk, az évzárón. A vizsgákon mindenki átment. Woozi, Jay, Jiwoo, Jin, Jimin, Hoseok, Namjoon, Tae, Jeongguk és még Yoongi is. Vége lett ennek az időszaknak is, lezárult egy szakasz. Az összes diák, szülő, családtag és tanár, ünneplőbe öltözve beszélgettek egymással, vagy indultak haza. Csoportokba verődtek és úgy élvezték egymás társaságát. Beszélgettek, nevettek, meséltek vagy fotózkodtak. Boldogság lengte körül az iskola területét... Olyan érzelem, ami bennem egy ideje nem volt meg. Csak áhitattal és vágyódva leshettem a boldog családokat és barátokat, közben egy dolgon kattogott... Nem akartam tovább szenvedni... Meg akartam szabadulni a fájdalomtól... De tudtam hogy még jobban fog fájni a hiány és a magány ami utána marad... De azt is tudtam, ha vele maradok, akkor szenvedni fogok. Magamat kínoznám, és lassacskán, de beleőrülnék... Nem akartam úgy élni, hogy látom, más lányok vállát vagy derekát karolja át és csókolja meg őket, helyettem... És ezen nagyon sokáig agyaltam, melyet sokszor sírással és néhol kedvetlenséggel burkoltam, és mindig azt mondtam "Majd jobb lesz... Majd jobb lesz...".

- Baby! - hallottam meg pár méterre Yoon Gi mély hangját ahogy engem szólongat. Orgánuma kihúzott gondolataim vad tengeréből, melyet most esős, szomorú felhők fedtek. Felé fordultam és láttam a hét fős társaságot. Tökéletesen festettek így... Nem illett volna oda egy olyan lány mint én... - Gyere! Indulunk! - intett maga felé hanyag mozdulattal és már folytatta a többiekkel való beszélgetést. Nehéz, lassú léptekkel tettem meg a köztünk lévő távolságot, miközben tekintetem folyamatosan csak a járdát leste. Utam közben pár ember mellett úgy átsétáltam, mintha csak léteznék, és mint egy szellem, szállingóznék köztük - Na menjünk srácok - mondta és mindenki megindult, de megfogtam Yoon Gi fehér ingének ujját, ezzel vissza tartva őt, míg a többiek észre sem véve mentek tovább - Mi az Baby? Baj van? - fordult teljes testével felém, miközben szemeimmel lassan az övéibe néztem. Magasabb volt nálam, és emiatt még a fejemet is felemeltem.

- Yoon Gi... - szólítottam meg, mire tekintetében a teljes figyelmét éreztem. Torkom összeszorult, ahogy ott akadt a szó. Folyamatosan azt hajtogattam magamban, hogy "Ezt le kell zárni!". De féltem attól, hogy most mindennek vége lesh. Újra két idegen leszünk egymásnak. De már nem bírtam mindezt... - Beszélhetnénk?

- Persze Baby - tette zsebre kezeit, majd súlyát áttette egyik lábáról a másikra - Miről lemne szó?

- Yoon Gi... Én... Én ezt már nem bírom - szorult össze torkom újra, és már nem kaptam levegőt - Szakítani akarok... Nem bírom már ezt... - mondtam motyogva, mellkasomra téve kezem. Kimondtam... Kimondtam és már nem szívhatom vissza... El sem tudom hinni... Én mondtam ki azt, amit sosem akartam hallani... Belül összetörtem... De... De miért?... Hisz már nem kéne szenvednem... Nem kéne bánatot éreznem a sok bántás után... Nem értem... Nem érzem... - De... Remélem majd egyszer valahogy, valamikor, valami folytán újra találkozunk... Sok szerencsét kívánok neked - mosolyogtam rá megtörten, miközben könnyeimmel küzködtem.

- Hm... Neked is sok szerencsét. Vége a kapcsolatunknak, de soha ne sajnáld. Találkozni fogunk újra, valamilyen formában. Talán egy másik életben - mondta lágy, mély hangján, halványan mosolyogva.

- Reméljük úgy lesz... Akkor... Szia... - mondtam ki az utolsó szót nehezen, de keserűen mosolyogva... Vége... Lábaim a földbe gyökerezfek, és nem tudtam egy tapottat sem mozdulni.

- Szia - ahogy kimondta, hátat fordított, majd elsétált, de én csak a távolodó alakját kémleltem mely most olyan távolinak tűnt. Utána akartam nyúlni, útána akartam futni. De már kimondtuk azokat a szavakat, melyeken már nem leheg változtatni. Megtörtént... Ezt már csam eldogadni lehet... Most már két külön utat járunk, de egyszer, talán újra találkozunk. Ki tudja. Talán legközelebb a tv képernyőjén fogom látni mint világhírű rapper, talán az utcán véletlen összefutunk.

A szél sípolását hallottam meg fülemben, s érztem ahogy ujjaival a hajamba kapva táncoltatja. Könnyeim akaratom ellenére eleredtek, s a meleg, sós cseppek végigfolytak arcomon. Nem adtam hangot a fájdalmamnak. Csak csendben szenvedtem. Csak néztem azt a férfit, aki számomfa a világot jelentette... És ez a férfi most sétál ki végleg az életemből...

- Viszlát... Min Yoon Gi... - mondtam suttogva, s erőt véve magamon, fordítottam hátat és indultam el haza... Nélküle... - Nád a házam teteje... Rászállott a cinege... - kezdtem el dúdolnj akaratom ellenére - Hess le róla cinege... Leszakad a teteje... Nincs édesebb mint a méz... Ki kit szeret arra néz... - egy pillanatra megálltam, és hátra pillantottam szemem sarkából, de azonnal lehunyva pillaimat mentem tovább - Lám én szőkét szeretek... Ha ránézek nevetek... - emlékek ezrei jelentek meg szemem előtt, mely miatt torkom újfent összeszorult - De ő vissza nem nevet... Attól tartok nem szeret... Szembe szeretsz ha szeretsz...... Ha nem szeretsz... Elmehetsz...

Ordítottam, sikítottam és sírtam utánad. De minden egyes könnyem és sikolyom mintha elhalt volna miközben el akart érni téged... A semmibe veszett... Utánad ment... Min Yoon Gi... Ha nem kellettem... Ha nem kellettem, miért hazudtál?... Miért kellett azt hazudnod hogy szeretsz?... Miért?... Miért?... Miért nem engedtél el? Miért kellett szenvednem?... Szóval... Ez voltál te... Ez volt az igazi Min Yoon Gi... A szoknyavadász... A bőrlidérc... Az idegesítő szőkeség... A motoros... A rosszfiú... De... Ennek ellenére is... Szerettem ezt az embert, akármennyire is bántott... És egy pillanatig... Ő is szeretett... De már mind elmúlt, akár egy szál virág. Egy kis zöld rügyecske volt a kapcsolatunk. Nem volt szép, se csúnya, s még teljesen új... Lassacskán, de kibontakozott, és a virág kinyít... Gyönyörű lett és álomba illő... Tökéletes... Aztán... A szirmai kezdtek elszáradni, s sorban lehullottak... A virág meghalt és csak a szár maradt meg... Már nem volt gyönyörű... Már nem volt különleges... Szóval ilyen volt... Ilyen érzés volt egy rosszfiú kiszemeltjének lenni...