Egy rosszfiú kiszemeltje

A remény hal meg utoljára

Írói szemszög

Majdnem két hete annak, hogy Vernon elrabolta azt a lányt, kit szíve választottjának érzett. Szíve egyre lágyabb lett. Már nem kapott annyi ütést, de ha igen, azt sem olyan hatalmas erővel. Megtette amit mondott. Reggeli, altató, vacsora, altató. És ez így ment napokon keresztül. Annabell már nem tudta eldönteni melyik az álom és a valóság, annyira egybeolvadt szemei előtt a két világ. Ezekben a napokban inkább a csodálatos és mély álmok rabja volt, de ahogy felébredt, a rosszullét, az émelygés és a hányás fogta el. Ez nem volt élet. Ez nem volt semmi. Mint egy kutya akire nem hat már a méreginjekció. Sokszor Bell azt kívánta, bárcsak túladagolná azt a szert és végre elmehetne innen. El a szenvedéstől. El a sötétségtől. A ketrectől. El Vernon-tól. El az élettől... De csak az az egy gondolat tartotta életben és adta neki az erőt, hogy Yoongi vagy valaki egyszer megtalálja... Egyszer...

...

Vernon elköszönve anyukájától, indult el az iskolába. A pince kulcsát és a ketrecét az asztalára tette, hogy kint még véletlenül se hagyja el. Boldog volt. Tudta hogy Annabell hamarosan megtörik és végleg őt fogja szeretni. Senki nm sejt semmi. Nincs semmi nyom. Semmu jel ami arra utalna, hogy ő tette volna. Képzeletben hátbaveregette magát, amiért ilyen gyönyörűen kivitelezett mindent. Egy tökéletes emberrabló! És elsőre sikerült is! Há!

...

Yoongi, a kis csapata, Jihoo, Jiwoo, Jay és még sokan mások keresték az eltűnt barátjukat. Ahogy valaki megtudta, már segítőkezet is nyújtott. Lapokat nyomtattak, embereket szólítottak le az utcán és kérdezték meg őket, de senki sem tudott semmit, mely mindenkit elszomorított és kezdték egyre jobban elveszíteni a reményt. A rendőrség sem tudott többet segíteni pár napnál, ami miatt főleg Yoongi nagyon kiakadt é majdnem nekiesett a rendőröknek amiatt hogy szart se csinálnak és csak növesztik a seggüket. De attól hogy másokban kezdett kihalni a fény, a fiúban még ott volt az a mondat "Tudom hogy él, tudom hogy nem halt meg". Álmatlan éjszakák, maró gyomor éhség érzet nélkül, fáradtság, és depresszió. Az igazgató, az orvosok, barátai és családja mind azt mondták hogy pihenjen. De ő csak hajtott és hajtott, feladva az alvást. És vajon hiába? Azt ő sem tudta volna megmondani. Megéri? Biztos. Ruhái elnyúltak voltak, ahogy ő is. Nem törődött magával. Haja zsíros volt, körmei tövig rágtak. Tönkre tette őt ez a dolog. Nem csak testileg, hanem főképp lelkileg...

...

Ez a nap is olyan volt mint a többi. Csendes, és unalmas. Minden egyes szünetben a kis csapat összeült és terveket kovácsoltak. Hol keressék, hol lehet, hol kéne kérdezni vagy plakátolni. Ebédszünetben elfoglalták a legnagyobb asztalt, újra megbeszélve a csapatok felosztását és hogy kik hova mennek. Szinte minden délután ezzel ment el. De Yoongi nem figyelt a többiekre, hanem a nyugodtan ebédelő Vernon-on legeltette szemeit, és úgy szuggerálta, mintha abban a pillanatban szúrná le. Még mindig amellett az állítása mellett állt, miszerint ő a tettes. A nyugodtan étkező fiú melletti széken pihent nyitott táskája, amit véletlen meglükött mikor háta mögül szóltak, és ő illedelmesen arra fordult. Tatyójából egy injekciós tű esett ki, és gurult a szék alá. Yoongi-ban még a vér is megfagyott. Igaza volt! Tudta! Az emberek nem nagyon hordanak maguknál ilyeneket és Vernon-on nem látszik hogy bármire is kéne.

Vernon a kis tárgy koppanását meghallva gyorsan körbenézett, majd felvette és visszadugta táskája rejtekébe. Basszus! Még altatóból is kell még vennem ma. Ez az utolsó. Gondolta magában. Hamarosan úgy is vége a napnak és mehet venni. Yoongi már tudta mit fog tenni. Követni fogja őt, és ha kell, akkor letámadja. Nem kellenek neki a semmittevő rendőrök vagy a mihaszna emberek az utcákon. Megtalálja maga, és kibelezi puszta kézzel!

...

Vernon anyukája nagytakarítást végzett az egész házon. Szabadideje volt bőven és a ház sem volt a legtisztább állapotban. Felsepregetett, felmosott, elmosogatott, főzött, ágyneműt cserélt és portalanított. Mindenhol meg tudta csinálni ezt a csodálatos rendet, kivéve egy helyen, a pincében. Tudta hogy fia kisajátította magának azt a kis helyet, bár nem tudta mire, de szerette volna boldoggá tenni egyetlen gyermekét azzal, hogy azt is kitakarítja. A kulcsokat azon nyomban meg is találta az asztalon, mire még boldogabb lett, mivel így semmit nem kell felbilygatnia.

A kék seprűt megfoga nyitotta ki az ajtót, majd sétált le a lépcsősoron. Sötétség uralkodott lent, és néma csend. A nő boldogan fütyörészve ropta a lépcsősorokat, majd ahogy leért, a kapcsoló után kutatva a falon, meg is találta azt és feloltotta. Megfordult. Mintha pisztolyt szegeznének felé, azonnal megállt, még a lélegzete is és úgy érezte, hogy a szíve kihagyott egy ütemet. A szoba közepén ott volt a kis ketrec, melyben volt valami, de ebből a távolsából nem tudta volna megmondani, hogy mi is az. Valami állat? Vagy esetleg már egy tetem?

Remegő lábakkal lépkedett lassan a börtön felé, miközben szemét egy másodpercre sem vette le róla. Maga elé tartotta seprűjét védekező, illetve támadó eszközként, ha netalántán kiszabadulna ez a valami. Majdnem mellé ért, mikor rájött hogy mi is ez. Vagy inkább ki. Fiának volt osztálytársa, akit nagyon kedvelt. Szél Annabell. Kezéből kiesett a seprű, és kezeivel arca két oldalát fogta pánikba esve.

- M-Mi? - remegett meg a hangja, ahogy nézte a koszos, szakadt ruhájú lányt, kit a foltok, a véraláfutások és a sebek díszítettek - H-Hogy?! Mi a jó Isten! - esett teljesen pánikba, majd zsebében lévő kulccsomót előhalászva, nyitotta kis a ketrec ajtaját, kirangatva onnan az eszméletlen Bellt. A hideg földre fektette, majd arcát megpaskolta, hátha felébred, de nem. Odahajolt hozzá, hogy meghallgassa lélegzik-e még. Igen. Kicsit megkönnyebbülve vette előtelefonját, és azonnal tárcsázta jó barátnőjét, ki a negyedik csörgésre felvette.

- Szia - köszönt bele először Annabell anyukája, nyugodt hangszínen - Miért  hí..

- Megvan a lányod...