Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Közeledés II.

„Ha a másik nemhez tartoznál, még fiú lennél, és azt mondanám, hogy majd iszol sört, ha férfi leszel, és megkeresed a rávalót!"

A hercegnő hosszú és unalmas órákat töltött a holdtemplomban, s már késő délutánra járt az idő, amikor Bászthotep befejezte a beszédet. A nap sugarai ekkor már alulról törtek utat maguknak a főként kék, lila és ezüst színekben pompázó ovális üvegablakokon. Tara egy leplezett ám elkerülhetetlen ásítást követően illedelmesen búcsúzott nagyapjától, majd fellélegezve a kijárat felé szökkent. Úgy érezte, hogy az unalmat, amit a nagyapja kényszerből végighallgatott tanai okoztak, nem feledtetheti vele más, mint egy, a hold-negyed utcáin keresztülívelő, megfelelően hosszú és tartalmas séta.

– A tábornok... – szólt utána Bászthoptep, mire ő kelletlenül visszafordult, hogy nagyapjára nézzen.

– Mi van vele?

– Jó hatással van rád – jegyezte meg az öreg jelentőségteljesen, s fel sem tűnt neki, hogy nem a mágus számára jelentősebb, főpapi rangjára hivatkozott.

– Jó, biztos – motyogta maga elé Tara flegmán, majd folytatta útját a főhajón keresztül. Ám még mielőtt a kijárathoz érhetett volna, tekintete önkénytelenül is a templomban sorakozó számos macskát, nagymacskát és macskafejű-embertestű alakokat ábrázoló színes szobrokra és festményekre tévedt, akik mintha nagyapjához hasonló, mindentudó pillantássokkal illették volna.

Ezek csak szobrok és festmények! – győzködte magát Sitara, majd kirázta fejéből a feleslegesnek vélt gondolatokat, nekiveselkedett, és eredményesen sikerült kitárnia az egyik ólomsúlyú, ezüstösen csillogó, hieroglifákkal teleírt ajtószárnyat. A holdtemplomba a keskeny résen keresztül néhány pillanatig narancsos áradatként özönlött be az esti Nap fénye.

Odakint, a bejárat feletti timpanont tartó oszlopok között az utcára, s egyben a holdtemplom előtti kisebb térre vezető lépcsősor tetejéhez sétált, s végignézett a városon. A házak sziluettje kissé megváltozott a tőle balra lévő, lenyugvó nap fényének hatására, ám odalent az utcákon még nagy számban kavarogtak az emberek, az égen még mindig ott keringtek a sólyomvérűek is, de aranysárkányt most nem lehetett látni.

Közel a templomhoz, a lépcső alján pedig ott állt, az áramló tömegben szinte egyetlen biztos pontot képezve, egy nagyon is ismerős alak hosszú, törtfehér köpenyben, aminek hátát egy arannyal hímzett ankh kereszt díszítette. A férfi a hold-negyed főterét, s a közeli utcákat figyelte, mintha gyanús alakok után kutatna. Sitara már csak öltözékéből, és jellegzetes illatából is rögtön tudta, hogy a tábornok az. Sejtette, hogy a hosszú és kellemes séta lehetősége így talán elveszni látszik, mégis... szokatlan öröm és melegség öntötte el, ahogy tudatosult benne, hogy Mahado igenis őrá várakozott. Biztonságban érezte magát a jelenlétében.

– Mahado! – kiáltott oda a férfiak, hogy felhívja magára a figyelmét. Ő felnézett rá, arcán először komolyság tükröződött, minek helyét halvány mosoly és meglágyult tekintet vette át.

– Sitara! Végeztetek? – kérdezte a varázsló kimért hangon. A hercegnő bólintott. – Induljunk!

– Rendben! – felelte az oroszlán lelkesen, holott még azt sem tudta, hová igyekeznek. Leszökdécselt a lépcsőkön, miközben Mahado is közelebb lépett, és kezét nyújtva lesegítette az utolsó pár lépcsőfokról. – Milyen udvarias! – vigyorogta a lány, majd nagy levegőt vett, és felnézett az aljánál sárgába hajló halványkék égre.