Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

A mágus és a boszorkány

Megj.: Ide került át az előző fejezet legvége, ne lepődjetek meg (ha már olvastátok korábban), utána megy tovább a cselekmény ^.^

„Több hasznodat vennénk katonaként, mint földrengető istennőként!"

„Azt kérdezted, ki oldalán állok? Az emberiség oldalán!"

„Fú, milyen erősnek és férfiasnak érezheted most magad! Összeomlik minden körülötted, de te mégis egyetlen nőre pazarolod azt a hatalmas erődet..."

„Hódítók gyermekei, akik maguk is hódítókká válnak!"

A földalatti rengések pillanatok múltán sem szelídültek, sokkal inkább erősödtek, egyre inkább összeroppantva a csarnok kevésbé stabil szerkezeti elemeit. A tábornok és az általa védelmezett hercegnő tanácstalanul néztek össze, mialatt a smaragdszín mágikus pajzs feszülten pulzált felettük.

– Ozirisz nevére! – bosszankodott a fejét ingatva Mahado. – Egyiptomban ritkák a földrengések, ilyen hatalmas erejű pedig még sohasem fordult elő!

– Húzzunk innen! – javasolta Sitara, miközben fel sem tűnt neki, hogy egyre erősebben nyomja magát a férfi mellkasának. Anu és Zara helyeslően vakkantottak. Mahado is szorosabban tartotta a lányt, s már épp készült térugrani, amikor mind a négyüket váratlan jelenség zavarta meg.

Az egyik járatban, történetesen abban, ahonnét Taráék érkeztek, hirtelen zöld ragyogás jelent meg, majd a fénylő aura, ami egy női sziluettet vont körbe, lassan elhagyta az árnyakat. Alig pár pillanatba telt, miután kiért a csarnokba, hogy felismerjék a boszorkányt. Sitara macskaszemei bizonytalanul villantak fel, ám az őt karoló Mahado arckifejezése elkomorult, zölden világító tekintetében éktelen harag izzott. A belőle áradó dühöt Tara még a nélkül is érezte, hogy a mágusra nézett volna. Helyette az ismét zöld tűzben égő Zoanát bámulta, s azt próbálta eldönteni, a boszorkányt vagy a mágus kellene inkább féltenie az elkövetkezőkben.

– Igen, jobban tennétek, ha végre elhúznátok! – szólalt meg végül a boszorkány, hideg, vészjósló hangon. Ellenszenves arckifejezése egyértelművé tette, hogy legalább annyira nincs ínyére a mágus jelenléte, mint a mágus számára az övé. Tekintete csupán akkor enyhült egy időre, amikor a hercegnő lábainál a szőke kutyát felfedezte. Végül, mivel az egész mennyezet leszakadni készült, s Zara, bár Szekhemré pajzsával védve, ám mégis a veszélyzónán belül tartózkodott, kelletlenül befejezte a varázslatot egy időre.

Mahado szikrázó tekintettel meredt a boszorkányra, aki magabiztosan állta neheztelő nézését.

– Mi a fene volt ez?! – vonta kérdőre dühösen a tábornok. – Nem csak a terem, hanem az egész hegy remegett, éreztem! Hogy az istennőbe voltál képes erre?!

– Az ne érdekeljen! – vágott vissza makacsul Zoana. – Tűnjetek el, vagy esküszöm, nem fog érdekelni, ha ti is itt pusztultok! – Zara méltatlankodva vakkantott. – Ha ezek az idióták maradnak, téged megmentenélek, életem! – kacsintott a szukára, aki elégedetten szegte fel a fejét.

– Életem? – ismételte Mahado gúnyosan. – Még a végén azt hiszem, van lelked!

– Egyébként van – fordult óvatosan a mágus felé Sitara. – Tudom, hogy nehezen hihető, de Zoana megmentett engem, többször is.

– Meg el is rabolt a nyílt utcáról! – förmedt rá a tábornok keményen. – Az ő hibájából voltál életveszélyben, ez a legkevesebb!