Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Ösztönös összefogás

„Csak nem azt várod, hogy egy kis segítség után máris bízzunk meg benned?!"

„Még nem kelünk át újra az Elmúlás Folyóján!"

„Esküszöm, te vagy a világ legidegesítőbb úri nagymacskája!"

Nia, Sitara, Tamir, Nala, Ekene és Chikelu csapatát végzetesen körülzárták az éjelfek. A lila páncélos, zömök vezér és egysége a kijáratot jelentő alagút előtt szóródott szét, míg a gyülekezési csarnok belsejében lévő számos egység minden más irányból vette körbe őket. Egyértelművé vált, hogy ekkora túlerővel szemben nincs esélyük, s nincs értelme menekülniük sem, mert pillanatokon belül szitává lőnék őket. Az alakváltók sárga macskaszemeiben és a harcos kék tekintetében félelem csillant. Ezúttal kénytelenek voltak szembenézni elkerülhetetlennek vélt sorsukkal, amit a rájuk szegeződő több tucat, lilán felizzó éjelf lézerfegyver jelentett.

A csapattagok ösztönösen keresték meg egymás tekintetét, majd végül mindenre elszánt és ellenszenves arckifejezést öltöttek magukra. Abban a pár feszült, hangtalan pillanatban a támadásra kész ellenség gyűrűjében, mindannyian elhatározták magukban, hogy ha itt a vége, akkor nem gyáván, hanem büszkén, méltóságukat megőrizve távoznak. Anu és Zara a csoporthoz való hűség és megszeppenés hasonló elegyével morgolódtak Sitara lábai mellett.

Már szinte testükön érezték a lézernyalábok égető, hasító erejét, amikor a hercegnő a halálos sortűz előtti utolsó pillanatokban némi motoszkálást, közeledő lépteket vélt felfedezni a csarnok átellenes oldalába vezető járatban. A türkizes félhomályból egy szürke köpenybe burkolózott női alak sziluettje tűnt fel, csuklyája alól kilógott pár jellegzetes, vékony, lila hajfonata.

Zoana mindenre számított, amikor a harmadik, s egyben fővezér után kutatva újra megközelítette a kékek gyülekezési csarnokát, csak erre nem. Bár a lila páncélt viselő, zömök férfi ott terpeszkedett a terem átellenes végében, vállig érő ezüsthaja szigorúan keretezte mogorva arckifejezését, nem ő nyújtotta a legfeltűnőbb látványt. Több tucat fekete páncélos, lézerfegyveres katona által közrezárva ácsorgott öt macskavérű, megrettent, s mégis makacsul magabiztos aranyszín tekintettel, s egy nagydarab harcos kéken izzó szemekkel. S ahogy a lábaik mentén felfedezte a nyúlánk fekete és búzaszőke kutyákat, felismerte őt is. A kis tűzcicát, akit elvileg társaival együtt bezárt egy jól elszigetelt raktárba.

A boszorkány alig tette be lábát a csarnokba, meglepett, szürkéskék tekintete máris összeakadt a hercegnő macskaszemeivel. Ám azokban a rettegő, aranyszín szemekben most hirtelen remény és érthetetlen megkönnyebbülés csillant. A varázslónő nem akart esélyt adni magának a törődésre. Idegesen sarkon fordult, attól a röpke ötlettől vezérelve, hogy Zarát egy sebes térugrással kimenekíti, a legfőbb vezért meg majd jól hátba támadja, amíg a kis tűzcica és pereputtya kivégzésével van elfoglalva. Testét zöld aura vonta be, ám önkényes elhatározásából egy hirtelen felkiáltás zökkentette ki.

– Zoana! – szelte át a hercegnő kétségbeesett, egyben érthetetlenül őrá támaszkodó hangja a csarnokot.

A boszorkányban minden céltudatossága és elhatározása ellenére sikerült megmozgatni valamit az oroszlánlánynak. Hogy pont őtőle kér segítséget? Mégis mire számít?! Hogy majd erre a szánalmas bagázsra fecsérelem a frissen eltulajdonított semlegesítőt?!

– Segíts! – könyörgött neki Sitara.

Végiggondolnia sem volt lehetősége, mert figyelme ekkor a fővezér gonosz és kegyetlen arckifejezésére terelődött, ahogy kezét intésre emeli, hogy kiadja a tüzelési parancsot.