Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Az oroszlán és a Rend II.

"A támadás néha a leggyanútlanabb pillanatban köszönt ránk. A legnagyobb veszély az óvatlanságból fakad!"

A hatalmas fakapuk kitárultak, a mágus és az oroszlán pedig határozott léptekkel haladt végig a fáklyákkal szegélyezett földúton a villa bejáratáig. A hatalmas, krémszínű oszlopok oldalához szintén lobogó fáklyák voltak erősítve, s néhol egy-egy olajlámpa lógott az árkádok közül. Az épületbe belépve azonban még nagyobb, szinte nappali fényesség fogadta őket a tágas aulában. A számos fáklya, gyertya és olajlámpa mellett még néhány, a mágusok által létrehozott fénygömb is lebegett a több emeletnyi belmagasság különböző részein.

Sitara elképedve nézett körbe, mivel itt még a királyi palotánál is intenzívebbnek érezte a megvilágítást. Bár kedvelte a sötétséget, macska létére egész jól látott éjszaka, s szeretett néha az árnyékok rejtekébe bújni, az Aranysárkány Rend központi épületének színpompás, ragyogó belsőtere teljességgel lenyűgözte. Mahado látta ezt az arcán, ami az övére is lágy mosolyt csalt, miközben Anu izgatottan lengette a farkát mellettük.

– Van egy szokás nálunk, miszerint, ha egy mágus vagy mágusnő sötétedés után belép a villa aulájába, kötelező aznap este legalább egy fénygömböt felküldenie – említette meg a varázsló, s ezzel egyetemben ő maga is létrehozott egyet. Először összeillesztette kezeit, mintha egy narancsot fogna, majd ujjai közül fénysugarak szöktek ki, amiknek intenzitása egyre nőtt. Végül a mágus egyre távolabb húzta egymástól kezeit, s ezzel együtt növekedett a halványsárga fénnyel ragyogó gömb, ami Ré atonjának kisebb változatára emlékeztetett.

Sitara lenyűgözve figyelte, majd kíváncsian a gömb felé nyújtotta néhány ujját.

– Ne! – figyelmeztette a varázsló, mire az oroszlán ijedten húzta el a kezét. – Nem olyan forró, mint egy tűzgömb, de ugyanúgy éget – magyarázta Mahado, majd az ég felé fordítva tenyereit felengedte a gömböt a levegőbe. Az majdnem egészem a plafonig szállt, és közel s távol a többi közül a legerősebben ragyogott.

– Hogy titkolhattátok el mindezt előlem! – kérdezte a hercegnő, igazán felháborodva, ám egyben ámuldozva. – Ez a hely... a csodával határos!

– Mondja ezt az a lány, aki képes egy másik faj egyedének alakját magára ölteni, s oroszlánként élni – válaszolta a mágus, hasonló elismeréssel. – Mind különlegesek vagyunk, még az emberek is – tette hozzá. – Mi a varázserőnkkel teremtünk világosságot az idők kezdete óta, ők idővel olajból, szeszből, s bizonyos kövekből hozták létre mindezt. Egyik fél vagy faj sem lebecsülendő.

– Igaz, igaz, én sem néztem le sokkal az embereket – védekezett a hercegnő nagy lazasággal. – Csak szimplán jobb vagyok mindenkinél, embernél, mágusnál, sárkánynál...!

– Önbizalomból nincs hiányod – jegyezte meg a varázsló. – De emiatt később kell megrovást tennem – nézett a feléjük közeledő rendtagok felé. – Vár a kötelesség!

– Ugyan már! Nem vár, hanem éppen, kifejezetten, mifelénk tart! – viccelődött újfent Sitara.

– Komolyan? – forgatta meg a szemeit Mahado, majd inkább nem ragadt le ennél, és megpróbált teljes erejével az aktuális dolgokra koncentrálni.

Anu vakkantással hívta fel magára a számára közeledő idegenek figyelmét, de Mahado nyugtatóan a fejére tette a kezét, hogy megértesse vele, az itteniek nem ellenségek, hanem barátok. Széth eközben ösztönösen sakállá változott, Anuval megszaglászták egymást, s ezt követően máris pajtásként néztek egymásra. Miközben a Rend vezetői illendő módon a hercegnőt köszöntötték, Széth, még mindig fekete sakál formájában – ami nagyon hasonlított Anuéra, csak ő nagyobb és izmosabb volt –, játszott, hempergett a kutyával az aula csempéin. Tara először elmosolyodott ezen, de végül kezdett kínossá válni a dolog. Ekkor lépett közbe Mahado.