Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Sötét árnyak barlangja

„Meghalnak, hogy mások élhessenek! Ilyen az élet körforgása!"

Lehulló vízcseppek lágy koppanásainak visszhangja törte meg a barlangcsarnok feszült némaságát, hol az agyagos talaj pocsolyáiba estek, hogy egy cseppkőoszlopon folytak végig, hajszálnyival tovább növelve annak méretét. A hercegnő még bágyadt kutyája mellett térdelt a földön, a pihegő Anut látván szívét átszőtte a fájdalom. Ám fájdalom hasított hátába, oldalába és térdeibe is annak eredményeképpen, amikor Imari korábban nagy hévvel a barlang falának csapta, ahonnan térddel a nedves, sziklás talajra esett. Ruháját, karjait és lábait bepiszkolta a barlang sara, s ez a kosz néhol a becsapódásokkor, avagy még a nap-negyedben az utcai harcban szerzett sebeibe tapadt.

Nehézkesen lihegett, majd ajkait összepréselve, makacs kitartásról árulkodó macskaszemekkel nézett fel elszántan a köré gyűlt három árulóra. Zoana, Hatti és Imari szigorú, egyben lenéző tekintete kérlelhetetlennek bizonyult.

– Az undok kutyád nevét még nem is kérdeztem! – szegezte végül kíváncsiságát a varázslónőnek az oroszlánlány, mert bármi más, amivel kivághatná magát, vagy csupán az időt húzhatná, eszébe sem jutott.

– Zarának hívják – felelte Zoana hűvösen. – Most pedig mozgás! – szólította fel a hercegnőt. Sitara a zúzódások helyén lüktető fájdalom hatására vicsorogva zihált, miközben kitartóan kiállva a nő tekintetét a földön tenyerelve keresett némi biztosságot. Sebeit mostanra már nagyon csípte a kosz, de esélye sem volt kitisztítani őket, még a tisztábbnak mondható vizű pocsolyák sem voltak olyan mélyek, hogy elég vízzel szolgálhassanak hozzá.

– Nem hallottad?! – vetette oda neki Hatti könyörtelenül undok hangon, s vészjóslóan közelebb lépett. – Kelj fel, vagy én magam rángatlak fel onnan!

Mivel az oroszlánlány nem mozdult, csak halk morgást hallatott, Hatti Zoana intésére türelmetlenül megragadta, s sajgó vállára és karjára rászorítva igyekezett felhúzni a földről. Sitara a belé hasító fájdalom hatására sérült macskaként szisszent fel, majd dühében kibújt karmokkal a földbe kapaszkodott. Váratlanul érezte, ahogy felforrósodik a talaj, s tenyere alól alig észrevehetően szürkésfehér pára gomolygott kifelé. Arany macskaszemeiben egy pillanatra élénkvörös tűz fénye villant, mialatt az agyagos sár hangosabban sisteregni kezdett. Ám úgy tűnt ez a dolog senkinek sem tűnt fel, s még ő maga sem volt biztos abban, hogy nem csak képzelődik-e a harag, kétségbeesés és fájdalom hatására.

Hattinak végül sikerült erőszakkal felrángatni a földről, mialatt Imari sárga aurával körbevonva Anut emelte a magasba. A cingár, fekete kutya tehetetlenül nyüszögött, mialatt gazdáját a másik oldalról Zoana ragadta karon. Sitara ordibált, veszekedett, karmolt, harapott és vergődött, amennyire tudott, de nem sokra ment vele. A két nő az egyik, hideg fényű fali lángokkal megvilágított alagút felé vonszolta, mialatt Imari Anut lebegtette mellettük.

Zara csodálkozva hajolt a még mindig sistergő talaj felé, melynek felszíne a hercegnő tenyerének hatására kiszáradt és kicserepesedett. A szőke szukán kívül senki sem vette észre a földön heverő szögletes cserépdarabokat, s gazdája intésére ő is hamar felkapta a fejét, majd peckesen a csoport után ügetett.

– Eresszetek el, undok, átkozott, alattomos nőszemélyek! – ordította az oroszlánlány teli torokból, ahogy csak bírta. – Hagyjatok békén, vigyetek vissza! – Megpróbálta kirántani a karjait, ám némi huzavona után a két nő szorítása csak még keményebb lett, s az erőlködéstől fájdalom nyilallt sérült tagjaiba. A nagy dulakodásban a fekete ankh keresztmedálos nyaklánca is a földre hullott, ám jelenleg annyira ideges volt, hogy észre sem vette. Egyedül Zara vetett egy futó pillantást a leeső medálra, mielőtt gazdájához szökkent. – Elég már! Hova az Alvilágba visztek?!