Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Az Alvilág Tornácán

„Megváltoznak a játékszabályok."

„Mondáinknak és legendáinknak van alapja."

„Az Élet igazságtalan, úgy teljes, ha legalább Halálunkban az igazságosság diktál."

Baljós félhomályban ébredtek, hűvös, érdes, sziklaszerű földön feküdve. A levegő kellemesen langyos volt, de valami szokatlan, nedves barlangillat lengte be. Körülöttük sűrű, szürke köd gomolygott, így legelőször mind úgy hitték, egyedül vannak. Meglepetten vették viszont tudomásul, hogy a kemény fekhely nyomásán kívül nem éreznek fájdalmat, testük mintha a régi lett volna, vagy sokkal inkább annak egy újabb változata. Mert valami megváltozott bennük, rajtuk, velük kapcsolatban, ezt mindannyian érezték. A fekete méreg füstje végzett velük, meghaltak, s utána valahogyan erre a helyre kerültek.

Óvatosan tápászkodtak fel, s eszméltek rá, hogy a tömény köd nem emelkedik három láb* magasság felé, a talaj mentén megmarad, s szomorkás folyóként áramlik a horizont felé. Az ég sötét volt, a szürke és a lila homogén elegye, sem a csillagokat, sem a Holdat vagy a Napot nem lehetett látni rajta, mintha nem is ég lenne, hanem egy nagyon magasra nyúló mennyezet. S mintha ők maguk sem egy egyszerű árnyékos vidéken lettek volna, hanem akár a Föld gyomrában. Semmilyen külső fényforrást nem lehetett érzékelni, mégis volt annyira világos, hogy szemüket nem kellett megerőltetniük a látáshoz

A vezérek végül észrevették egymást, tekintetük összeakadt. Mahado, Oziré, Széth, Desta, Mosi, Nia, Nala, Imina, Tamir és Horeth hosszú pillanatokig bámulták egymást. Szótlanul mérték végig a többieket, s megkönnyebbülve nyugtázták, hogy nincsenek egyedül. Közel voltak, egymástól szinte alig pár lépés távolságra helyezkedtek el. Ugyanazt az öltözéket viselték, mint haláluk pillanatában, csak a szakadások, szövethibák és rárakódott piszok nélkül. Egyikük sem volt hajlandó megtörni a közöttük pangó túlvilági csendet, így egy idő után figyelmük újra környezetük felfedezésére terelődött. Kíváncsi szemekkel pásztázták a rejtélyes világot.

A végtelennek ható terem, vagy inkább folyosó olyan széles volt, hogy oldalai a semmibe vesztek, közel, s távol nem lehetett látni mást, mint itt-ott a ködfolyam felé emelkedő, különféle alakú sziklacsoportosulásokat. A szürkésbarna kövek egész sima felületűek voltak, minta cseppkövek lettek volna, s ezek szerint ők nem voltak máshol, mint olyan hatalmas barlangban, amelyre korábbi világukban sohasem akadtak volna. A vidék elsőre kihaltnak tűnt, ám idővel ember alakú árnyakat fedeztek meg a távolban, ahogyan számos irányból összeverődve egy irányba tartanak, ami pontosan megegyezett azzal, ahonnan a köd eredt. Az emberek a ködfolyammal szemben haladtak, mintha ősi ösztön vezette volna őket végső céljuk felé.

– Ez a hely... – törte meg végül a csendet Széth, ám szokásos, virgonc mosolyának most nyoma sem volt, máskor magabiztosságtól ragyogó, sármos arcán csalódottság és félelem ült.

– Az Alvilág – állapította meg Mahado szárazon. A csoport tagjai szaggatott sóhajt hallattak.

– Szóval tényleg meghaltunk? – aggodalmaskodott Imina, s megborzongva összefonta maga előtt karjait. Tamir mellé lépett és támogatóan átkarolta a sólyomnő vállát. Ilyesfajta gesztust tőle korábban ritkán fordult elő.

– Maradtam még volna – jegyezte meg a harcos. Csalódottan összenéztek Iminával, aki kedvetlenül bólintott.

– Mi az, hogy! – értett egyet velük Desta rögvest.

– Sajnos, ez már nem tőlünk függ – sóhajtott Mahado lemondóan.

– Nala! – sietett oda unokahúgához Nia, s hevesen átkarolta őt. Nala megdöbbent a szeretetteljes gesztuson, ám végül viszonozta azt. Kibontakozva az ölelésből fénylő, barna szemekkel nővérére nézett.