Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

A Törvényhozó Tanácsa

„Van, akinek a kezébe nem való hatalom!"

„Nem imádod az isteneket, hanem összebarátkozol velük. Nem tiszteletben tartod döntéseiket, hanem szembeszállsz velük. Nem feltétlenül bízol meg jó szándékukban, sokkal inkább bízol saját magadban és a csapatodban."

„Milyen király lennék, ha beszédet tartok, aztán hagyom, hogy akinek tartottam, az elfeledje minden szavamat?"

„Az istenek és az emberek a lélek erején keresztül állnak kapcsolatban. Minket, Szellemeket így az éltet, ha hisznek bennük! (...) Nem áhítatos, alázatos imára vagy félő fohászra vágyunk. Elég, ha néha-néha ránk gondoltok, s ha eszetekbe jutunk, meséltek valamit. Jót, rosszat, boldogat, szomorút..."

– Egyébként ajándékot is hoztam! – szűrődött át az aulán Ozirisz durcás hangja, ami jelenleg egy megsértett kisfiúra emlékeztetett, s még sötétzöld ajkait is bánatosan lefelé biggyesztette. A király időközben felballagott a trónszékig, összefont karokkal és csalódott tekintettel huppant le arra.

– Ajándékot? – csodálkozott Draken, a többiek reakciójának hangot adva.

– Most már bejöhetsz! – intett az ajtó felé Ozirisz, amin korábban ő is belépett.

A társaság tagjai a kitáruló ajtószárnyak irányába fordultak. Azokon egy velük hasonló magasságú, félmeztelen fiú lépett be. Bőrét hüllőszerű zöld és türkiz árnyalatban játszó pikkelyek borították, amik hasán és álla alatt világosabb árnyalatot öltöttek. Feje egy krokodil és béka keverékére emlékeztetett, egész jóképűnek számított a maga nemében, mellkasán halványan kockás izmai is kidomborodtak. Kék és zöld színekben játszó sentit viselt, hasonló gallérral, és néhány arany ékszert, köztük egy széles karika aranyfülbevalót bal hüllőszerű fülcimpájában. Mezítláb a trónus elé caplatott, ahol lehajtott fejjel, lesütött tekintetével a sima márványpadlót fürkészte, mint aki igazán zavarban van.

– Ki ez a fiú? – érdeklődte Széth.

– Ő Szobi, Szobek és Heket fia – felelte Ana.

– Ú, nézzétek, hogy betojt! – vigyorogta Simba. Ekkor tűnt fel nekik az is, hogy Alita és Anita hasonló zavartsággal, vöröslő arccal szemlélik csinos bőrsaruikat, miközben összefont karokkal billegtek egyik lábukról a másikra. – De ahogy látom, a hugik is elpirultak ám!

– Úgy tűnik, nem csupán Szobi volt a ludas a fegyvereik elvesztésében – jegyezte meg Ana.

– Királyom, mire véljük ezt? – dörrent Anubisz mély hangja. – Miért hívattad ide ezt a fiút?

– Szobinak mondanivalója van a számotokra! – közölte Ozirisz hűvös, még mindig sértettségről árulkodó hangon.

– Mi lenne az? – fordult Anubisz a megszeppent fiúhoz. Szobi inkább tűnt most félénk kis békaszerű gyíknak, mint a vad és veszedelmes krokodilisten tulajdon fiának. Nem szólt semmit, csak kelletlenül a társaság felé fordul, és tett pár tétova lépést az irányukba, továbbra is a földet bámulva.

– Na, gyerünk! – legyintett lustán, elnyújtott hangon a király. – Amiben megegyeztünk!

Szobi mélyet sóhajtott, majd végül felemelte fejét, így végre mindenki megszemlélhette jellegzetes, hüllőszerű, türkizszín szemeit.

– Igenis, Uram! – mondta a fiú engedelmesen, hangja és vonásai alapján nem tűnt többnek tizenhét évesnél. Kelletlenül az ikrekhez sétált, majd megkereste tekintetüket. Anita és Alita nem szívesen néztek a szemébe, de Ozirisz noszogató hümmögésére végül megtették. Hamvas arcukon, kék szemeikben dac és bűntudat elegye keveredett.