Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Ozirisz megdöbbentő vallomása

„A Sors útjai kifürkészhetetlenek."

„Ha a nagyapánk azt mondta, hogy nem, akkor nem!"

„Ha csak addig hiszel a Napban, amíg látod az égen, elveszel az éjszakában."

Hosszú percekig vártak, de nem történt semmi. Simba, Alita és Anita próbálták szóval tartani a rendtagokat, s társalgásukhoz időnként Ana, Draken és Anubisz is hozzászóltak. Ám még a főként Alvilági hétköznapjaikról szóló csevegés sem volt elég, hogy elnyomja az emberek egyre növekvő idegességét. A hangulat feszültebbé vált, ahogy a hatalmas terem kínosabbnál kínosabbnak ható csendjében várakoztak. Bárhogy koncentráltak, bárhogy imádkoztak, az Életbe visszavezető ösvény nem volt hajlandó megjelenni előttük, s egy idő után kezdték végleg elveszteni a reményt. Eme reménytelenség pedig kétségbeeséssé, haraggá és mérhetetlen feszültséggé fokozódott, amit a rendtagok egyre nehezebben nyomtak el magukban.

– ...Szóval egyszer tényleg el kéne jönnötök Anubiába! – csicseregte Anita.

– A legklasszabb hely az összes világban! – erősítette meg Alita lelkesen.

– Kozmikus paradicsom! – vigyorogták a lányok. Ám a rendtagok bármennyire is próbáltak illendően reagálni, tőlük immár kedves mosoly helyett csupán egy fáradt sóhajra futotta.

– Anita, Alita, ne csiviteljetek tovább! – állította le unokatesóit Simba. – Nem látjátok, hogy tökre kivannak már?

Az ikrek meglepetten néztek össze, majd bűnbánó arckifejezéssel fordultak az emberekhez.

– Sajnáljuk! – sóhajtották egyszerre.

– Nem tettetek semmi rosszat – ingatta a fejét Mahado. – Növekvő idegességünk nem a ti hibátok.

– Ja, ti mindent megtettetek, hogy segítsetek nekünk – közölte Széth kedvetlenül. – De úgy tűnik, mégis megszívtuk! – A tábornoknak már arra sem volt ereje, hogy letolja társát az illetlen kifejezésmód miatt, így inkább újból csak sóhajtott egyet.

– A Sors útjai kifürkészhetetlenek – merengett Ana, s úgy tűnt, jelenleg még ő maga sem tudja, hová szeretett volna kilyukadni ezzel.

– Úgy vélem, ideje indulnunk! – mondta ki végül Draken a mondatot, amitől mindenki rettegett, de aminek végül el kellett hangzania.

– Nincs mit tenni – bólintott Anubisz, s komoly hangjába némi csalódottság vegyült. Beletörődő szigorúsággal fordult az emberekhez. – Nem várhattok tovább! Átkísérünk titeket a Holtak Birodalmába!

– Na, de... de... de... – ellenkezett hevesen Széth. – Legalább pár rövid percet nem várhatnánk még? Légyszi? – próbálkozott a sakál, s miután Anubisz szilaj, bordó tekintete kérlelhetetlennek bizonyult, Simba ravasz, zöld tekintetét kereste meg.

– Ősapu, mit gondolsz? Várhatunk még pár röpke percet, nem? – fordult atyjához Simba. Az isten határozottan megrázta a fejét. – Na, légyszi?

– Ha a nagyapánk azt mondta, hogy nem, akkor nem! – jelentette ki Ana sarkalatosan, szúrós pillantásokkal jutalmazva Széth-et és Simbát is. Utána megenyhülve, valamivel több megértéssel Mahadóra nézett. – Sajnálom – mondta, s szavaiból őszinte együttérzés sugárzott –, de ezt a törvény, s ti túl sokszor szegtétek már meg. Itt fekszik a határ, amit már mi sem léphetünk át!

– Világos – sóhajtott beletörődően a tábornok. – Mint említettem, nem szeretnénk, ha miattunk bajba kerülnétek.

– Mi pedig nem tűrjük tovább, hogy ti bajba keveritek magatokat! – felelte Draken, s jelentőségteljesen tett pár lépést a Kapu irányába. – A bejárat erre van, kövessetek!