Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Aljas és galád

„Jellemző, hogy pont egy ilyen sumák kandúr ússza meg, mint te!"

„A kígyó a saját farkába harap."

„Az a kard végez veled, amivel előző ellenfeledet leszúrtad!"

Tücskök és kabócák ciripelése zúgta be a déli hőségben úszó bokros szavannát. Szétszórtan pár nílusi akácia tűzdelte a vadregényes tájat, ahol a Nap a zöldellő füvet foltokban sárgásra szárította. Afolabi kecses hímleopárd formájában szelte át a délnyugati Sziklás-hegység és a városhatár közötti távolságot, néha pár íbiszt avagy sivatagi nyulat elriasztva közeléből. Amikor már körvonalazódtak a távolban Théba épületei, egy homokszínű sivatagi rókát fedezett fel, aki a közeli kisebb szikla mögül lesett ki, hosszú, bolyhos füleit kíváncsian hegyezve. A leopárd az apró állatra vicsorgott, aki ekkor félénken húzódott vissza rejtekébe, s ő maga folytatta útját.

Zoana a Naptemplom melletti egyik mellékutcában élvezte a hűvöset, azaz sokkal inkább kellemes langyosságot, amit az árnyak nyújtottak a déli hőségben. A nap-negyed főterén lévő obeliszk* fémmel borított teteje szinte izzott a szikrázó napsütésben, a homokszín térkövekre alig lehetett ránézni, annyira világítottak. A mágusnő arra várt, hogy Írisz és a többiek elhagyják végre a templomot, s ő maga több, izgalmas, s nem utolsó sorban ellenük felhasználható pletykát tudjon meg. Figyelme véletlenül a közeli kút mellett álló világosbarna vödörre terelődött.

Egy apró madár rebbent a vödör peremére, s pici, hegyes csőrét a vízbe nyomva próbált inni, minek hatására a víztükör megremegett. Zoanán örvénylő érzés uralkodott el, s máris egy látomásba esett. Az első dolog, amit megpillantott egy imbolygó víztükör volt, csak ez egy halványpiros folyadékhoz tartozott, s egy cserépbögrében hömpölygött, amit egy női kéz tartott. A kecsesen izmos sötétbőrű nő egy másikhoz sétált az itallal, hüvelyknyi hosszú egyenes, fekete haja tökéletes formában ékesítette fejét. A másik, aki felé tartott egy székhez volt láncolva, s számos, törtfehér ruhás alak állta körbe, akik közül Zoana sokat felismert, köztük Hattit, Imarit és Mahadót.

– Próbáljuk meg máshogy! – lépett Nia unokahúgához, aki csurom víz volt, de ettől eltekintve nem volt rajta látható sérülés. Széke mellett egy vödör víz állt, feltehetően a következő adag, ami a nyakába zúdul, ha továbbra sem hajlandó együttműködni.

– Máshogy? – prüszkölte Nala sértődötten. A macskavérűek köztudottan rühellték a vizet és a nedves dolgokat. – Ezúttal egy pohárral fogsz nyakon önteni? Visszaesés lenne a vödörhöz képest, nem gondolod, nővérem?

– Állapítsd meg pontosabban, mi van ebben a bögrében! – utasította rokonát Nia, s közelebb emelte arcához az említett tárgyat. Az abban gőzölgő langyos, vöröses ital kellemes, jellegzetesen fanyarul fás, édeskés illata akkor eljutott a leopárdlány orráig. Őszinte meglepettséggel nézett fel nővérére. – Amikor még a szavannákon éltünk, mindig ilyet ittunk, emlékszel? – próbálkozott Nia egy kis nosztalgiával. – Te még nagyon kicsi voltál, amikor én eljöttem, alig négy éves. De bizonyára azóta sem változtak törzsünk hagyományai, s ez az ital a családunkra emlékeztet.

– Talán – vonta meg végül a vállát Nala. – A városba költözve rájöttem, hogy a bort sokkal jobban kedvelem!

– Mi ez az ital? – érdeklődte Oziré, a mellette állóra sandítva.

– Egyfajta tea – magyarázta Mahado.

– A szavannai népek kiszárítják a vörös bokor* hajtásait, s főzetet készítenek belőle – folytatta Mosi. – Nappal élénkít, éjjel pedig segít az alvásban.