Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

A Nyugat-istennő kertje

„A szürke a szomorúság színe, a test halálát, ám a Lélek halhatatlanságát jelképezi, mint a köd, ami a Tornácon fogadott"

„A lila az egyensúly színe, harmónia ég és föld között, más néven a Két Világ között, ilyen volt az égbe nyúló falak színe, s a folyó vize is ezt az árnyalatot viselte."

„A vörös sok mindent szimbolizál, erőt, hatalmat, életet és halált."

A folyóból származó szürkésfehér köd lassan feloszlott, ahogy egyre feljebb baktattak a meredek sziklafalba vájt lépcsősoron. A levegő kitisztult, a fénylő felületű szürke sziklákon ott táncoltak a Folyó lila és ezüstkék fényei, ahogyan a túlpartról is látták. Hamarosan felkapaszkodtak a szakadék pereméig, s a lépcsőt elhagyva megkönnyebbülve fújták ki magukat, nagyokat sóhajtva. Még utoljára letekintettek a mélybe, ahol Aken vörös hajójával már újabb kör halottat szállított a ködfátyolos vízen, majd a túlparthoz hasonló sziklaszerű, szilárd talajon továbbindultak.

Ezen az oldalon már nem kavargott köd a föld mentén, látni lehetett a sima talajt néhol elfedő apró kavicsokat, s nagyobb köveket. A levegő itt is hűvös volt és párás, rejtelmes barlangillat lengte be. A hatalmas folyosó gyorsan szűkült, pár perc gyaloglás után már látni lehetett a barlang szürke, cseppkövekkel tarkított falait, amik végül egy tágas, ám véges terembe csatlakoztak be. A terem egy amorf félgömbre emlékeztetett, s olyan nagy lehetett, mint a Rend egész villája. Körben mindenfelé fáklyák imbolygó lángja, s fekete fémállványokra helyezett fekete fémtálakban lobogó tűz biztosított baljós világosságot.

Középtájéktól hosszú sor kígyózott a barlangcsarnok túloldalán lévő, magasztos, számos fekete fémpánttal megerősített vérvörösre festett bronzkapuk előtt. Az egészen a plafonig nyúló kapuszárnyak folyamatosan nyíltak és zárultak, ám általában olyan vékony rést nyitottak csak maguk között, amin egy, legfeljebb két ember férhetett át, s így átlátni a túloldalra ilyen távolságból szinte lehetetlen volt.

– Az Alvilág Kapui! – állapította meg Oziré.

– Mi a hézag itt a vörös színnel?! – méltatlankodott Széth. – Minden szürke, lila, vörös meg fekete... Ettől most rosszul kellene éreznünk magunkat vagy jól?

– A szürke a szomorúság színe, a test halálát, ám a Lélek halhatatlanságát jelképezi, mint a köd, ami a Tornácon fogadott – magyarázta Mahado. – A lila az egyensúly színe, harmónia ég és föld között, más néven a Két Világ között, ilyen volt az égbe nyúló falak színe, s a folyó vize is ezt az árnyalatot viselte. A vörös sok mindent szimbolizál, erőt, hatalmat, életet és halált. A hajó és a Kapu színei nyilván utóbbira utalnak. A fekete pedig... az ősi sötétség, a feneketlen mélység, a halál és az Alvilág színe. Ebből eddig kevés volt, nyilván a Kapu az, ami megpecsételi sorsunkat!

– Igaz, itt minden jelképes – bólogatott bőszen Széth. – Akkor most itt várunk?

– Nem itt, ott! – mutatott Mahado a csarnok oldala felé, ahol kisebb embertömeg lézengett.

A terem oldalán egy nagyobb, szentélyszerű, zöldellő bemélyedés volt található, ami messziről úgy nézett ki, mint egy túlvilági rózsalugas. Ahogy közelebb mentek látták, hogy az ívelt falakat, a padlót és a plafont sűrűn benövi a buja, zöld növényzet, s szinte minden tenyérnyi helyen gyönyörű színes virágok nőttek, amiknek kellemes, édes illatát egyre inkább érezni lehetett. A kert belső terében gyönyörű, vörös abrosszal ellátott fekete fából faragott asztalok álltak, amiken ezüstszínű tálakban, tálcákon és tányérokon roskadozásig álltak a különféle érett gyümölcsök, főtt ételek, kenyerek, sütemények és sajtok. Átlátszó üvegekben frissítő víz, limonádé, s zamatos bor várta a vendégeket.