Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Krokodil és aranysárkány I.

„Anu nem egyszerű kutya, ő az én legjobb barátom. (...) Mi ketten lelki társak vagyunk."

„Anya szerint, tudni kell megbocsátani!"

Az afrikai Nap túl volt pályája csúcsán, ám a hőség most érte el tetőpontját. Az utcákon szinte izzott a vajszínű térkő, a napsütötte levegő folyékony gyémántként hullámzott. A házak közül kiemelkedő néhány datolya- és legyezőpálma büszkén ágaskodott az ég, Hórusz birodalma felé. Sitara, Anu és Nailah legszívesebben az egész délutánt henyéléssel töltötték volna a pékstand sátrának árnyékában. A piac ilyenkor pár órára elnéptelenedett, az emberek hűvösebb helyekre vonultak.

– Amon-Ré fényességes nevére, mégis mi ez a nagy lazsálás? – lépett ki a stand mögötti házból Nailah főnöke, Dzsedkaré. Nem túl magas, ám igencsak kerekded egyiptomi férfi volt, mosolygós, barna szemekkel és őszesbe forduló hajjal.

– Pékuram! – kiáltott fel a varázslólány, és azonnal felpattant a székből. – Jelentem, remekül megy az üzlet! Már eladtam harminc kenyeret és két tálca mézeskalácsot!

– Ha jól látom, két és fél tálca fogyott – állapította meg a pék.

– Jaj, igen, hát...

– További újítások szellemében előléptetted az árusító helyet fogadóvá? – bökött Dzsedkaré gyanakodva a stand mögött heverésző fekete kutyára és nőstényoroszlánra. – Alakváltók ritkán fordulnak meg ebben a negyedben...

– Nos, tudja...

Sitara ekkor úgy döntött, ideje visszaváltoznia. Macskásan nyújtózkodva feltápászkodott és újból felvette emberi alakját.

– Ó, hercegnő, felség! – kiáltotta el magát Dzsedkaré, és bőszen fejet hajtott az oroszlánlány előtt. – Nagy megtiszteltetés, hogy a mi sátrunk alatt pihent meg!

– Jó kis sátor – vont lazán vállat Sitara.

– Na és a fekete sakálvérű? Talán az egyik barátja?

– Ó, nem, nem, nem – gesztikulált hevesen kezeivel az oroszlánlány –, Anu nem alakváltó! Ő az én kutyafülű barátom!

– Egy állat?! – kiáltott fel a pék. – Elnézést, hercegnő, de nem szeretem, ha kóbor kopók kószálnak a kenyereim környékén!

– Nyugalom, ő nem kóbor – csitította főnökét Nailah. – Hiszen hallotta: Anu Tara barátja. Ők ketten elválaszthatatlanok.

– Hát nagyon remélem, hogy nem nyúl az áruhoz!

Nailah és Sitara összenéztek.

– Igaz is – csapta össze tenyereit a hercegnő. – Kifizetem azt a fél tálca süteményt, amit korábban megettem!

– Egy fél tálcával?! – hüledezett Dzsedkaré. – Maga aztán szereti az édességet, felség!

– Mi az, hogy – mosolygott az oroszlánlány, majd mindentudóan Anura kacsintott. A kutya válaszként a fülét hegyezte és vakkantott egyet. A pékúr megugrott ijedtében. Tara ekkor egy aranyérmét nyomott a kezébe. A pékúr újra megugrott.

– De hát, hercegnő... Ez túl sok...! – értetlenkedett.

– Vegye úgy, hogy e képen díjazom legújabb segédje új találmányát! – kacsintott a terebélyes pékre Sitara.

– Lekötelez, felség!

Dzsedkaré meghajolt, s kisvártatva képén elégedett vigyorral sietett le saját lakóháza alsó szintjét elfoglaló sütödéjébe, hogy jól eltegye a megszerzett aranypénzt.