Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Újabb csapás II.

„A pénz fontos. Az mindennek a mozgatórugója. A pénz és a hatalom... mindenki erre vágyik."

„A rossz híreket mindig időben hozod."

Lila, kék és türkiz árnyalatokra festett napsugarak ömlöttek be a Holdtemplom színes üvegablakain, fényük meg-megcsillant a macskavérű istenségeket ábrázoló emberméretű szobrokon és a falakra mázolt olajfestményeken. Sitara és nagyapja a nyugati oldalhajó egyik kápolnájában tartózkodtak, amit kizárólag Básztetnek szenteltek. A nyolcszög alapú helyiség valójában csak hat, egymással százharmincöt fokos szöget bezáró falat számolt, a hetedik és nyolcadik fal helyén nyitott volt és a nyugti mellékhajóra nyílt. A nyolcszög nyugati csúcsában egy oltárasztalon fekete macska szobra ült, szemei arany színnel világítottak. Mellette, s még elszórtan a szentélyben cserepes pálmák díszelegtek a Holdistennő által ajándékozott termékenységet szimbolizálva. Egy ilyen nagyobb darab, ezüstszínűre festett cserépben álló pálmafa nyújtóztatta hosszú leveleit a felé a finom formájúra faragott márványpad felé is, amelyiken a hercegnő fogalt helyet.

Sitara az oltár közelében ült és a macskaalakos Básztet szobrot szemlélte, míg nagyapja az egyik falra írt ezüstszínű hieroglifák jelentését, és jelentésének magyarázatát vesézte már órák óta. Mélabúsan figyelte az ablakokon beáramló, az éjszaka színeiben játszó fénysugarakat, miközben megpróbálta sorozatos ásításait érdeklődést mutató felsóhajtásoknak álcázni. Hirtelen hideg bizsergés futott végig a testén, amely nyomán szőrszálai felálltak, szeme arannyá váltott, bensőjében kellemetlen érzés kavargott. Keze ösztönösen a pad mellett álló pálma törzsére tévedt, s mikor megmarkolta azt, már jött is a látomás.

A föld hangja most a városba repítette, keresztül a hold-negyed piacán, átszáguldva az utcákon, amíg végül a nap-negyed egyik forgalmasabb főutca szakaszán kötött ki. A nap-negyedi piacon, nem messze a főtértől hatalmas volt a káosz. Éktelen hangzavar, ricsaj, össze-vissza menekülő, s egymásba botló emberek kiáltásai és sikolyai zengték be a teret. A standok feldúlva, az áruk szerteszét hevertek a földön, nagy részük teljesen tönkrement. Fadarabokon, kelméken és ételeken is tűz lobogott, avagy már elégtek, s hamuként korábbi tüzek nyomairól árulkodtak. A tűz lassan tovább terjedt a közeli házak fából készült részeire, a piac további standjaira.

Ahogy megfordult a térben, az oroszlánlány ennek a felfordulásnak az okát is megláthatta. A zűrzavar kellős közepén egy bivaly nagyságú aranysárkány tombolt. Torkából induló lézerével minden lehetséges környező tárgyba belelőtt, s bár néha csupán az eget célozta, az embereket így is sikerült pusztításával a pánikba sodornia. A hercegnőn súlyos, kellemetlen érzés vett erőt, minta egy ismétlődő spirálba csöppent volna, mintha ez a dolog már megtörtént volna. Bár csak szemlélőként, mondhatni szellemként volt jelen a káoszban, valami annyira ismerős volt, annyira valós, annyira... emlékszerű. A fiatal sárkány, aki a piacot támadta ugyanis, nem volt más, mint...

Oda kell mennem! Most! – villant be a hercegnő agyába a gondolat, s amint ezt kimondta, máris visszatért a Holdtemplom Básztet szentélyébe, miközben keze lesiklott a pálmáról.

– Nagyapa! – pattant fel a padról. Arcáról, aranyló tekintetéből elszántság tükröződött, amikor keményen az öreg szemébe nézett.

– Mi az? Talán kérdésed van? – kérdezte leereszkedően a főpap. – Csodáltam is, hogy eddig mindent értettél.

– Nem kérdés, kijelentés! El kell mennem!

– Még nem végeztünk!

– Tudom. De nem maradhatok – magyarázta a hercegnő, s ezúttal megpróbálta határozottságát sokkal inkább udvariasan, mintsem alpári módon kifejezni. – Máshol van rám szükség!