Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Asztrális lehetőségek

„Csak épp ismerkedtünk az oldalváltogatókkal."

„Szétszaggat az energia, mint hiénák az antilop tetemet."

„Anyag és energia nem tűnik el és nem válik semmissé, ahogy a semmiből sem keletkezhet!"

„Beleönthetsz egy tál vizet a folyóba, de sohasem fogod tudni már ugyanazt a tál vizet visszakapni. De, ha képes vagy rá, később belemered a tálad a folyóba, és kapsz egy tál nem ugyanolyan, de tökéletesen hasonló vizet."

„A mágikus energia az asztrális erők egy olyan változata, ami legalább annyira hasonlít erre a világra, mint a másikra."

Pár pillanatra engedték csupán át magukat a szabadságot jelentő érzeteknek: barlang hűvöséhez képest egész langyos, édeskés növények illatával telített levegő zamatának, kabócák és tücskök zúgó, éjjeli ciripelésének, csillámló csillagokkal hintett ébenfekete ég látványának, az ezüst holdfénynek, s a feltámadt, szavannai szélnek. Amint meghallották a katonák lépteit a nyomukban dübörögni, az alakváltók felvették állati alakjukat.

Mosi és Sanura sárga hím illetve nőstényoroszlánként, Desta vörös sakálként kísérte a meredek, hegyoldalba vájt ösvénynek nekiinduló Davut és Szatiaht. A mágusok óvatosan ereszkedtek, míg az alakváltók ahol tudták, segítették őket. A sakál és a nagymacskák tőlük sokkalta ügyesebben mozogtak a meredek hegyoldal sziklái között, ráadásul éjjellátásukkal a kinti sötétet is úgy látták át, mint a nappali világosságot. Ekon szintén oroszlánként haladt a nyomukban.

Horu és Horel sólyomként süvítettek el felettük, s előreszálltak értesíteni az odakint állomásozókat. Jahi sem volt rest. A legelején, amíg szeme hozzá nem szokott az éjszakai látásviszonyokhoz, a sárga hímoroszlán képében ereszkedő Kharira támaszkodott. Harcos létéből fakadó ügyességét és rugalmasságát kihasználva könnyedén lépést tartott a nagymacskával, így az elsők között jutottak le a hegy lábához. Ekkor már Jahi is jobban látott, így Kharival együtt szélsebes vágtába fogtak, hogy sólyomfiúk példáját követve odajuthassanak a kintiekhez.

Mosi, Desta és Sanura ellenben egészen a egy lábáig kísérték Davut és Szatiah-t, ahol aztán a két vezér a többiek után vágtatott. Sanurára maradt a feladat, hogy az éji sötéten keresztül vezette a mágusokat, akik igyekeztek nőstényoroszlán lendületes lépteivel tartani az ütemet.

A két sólyom erőteljes szárnycsapásokkal fékezett le a nagyra nőtt majomkenyérfa előtt, s vették fel emberi alakjukat. Horu és Horel sólyomszemeikkel Imina és Horeth után kutattak, ám végig sem pásztázták a fa hosszú, kacskaringós ágait, két sólyom libbent le onnan, s állapodott meg előttük, ugyancsak emberi alakot öltve. Imina felvonta szemöldökét, ám a Horeth egész elérzékenyült a látványra. Megkönnyebbült örömében a sólyomfiúk is osztoztak, akik szemeibe immár könnyek gyűltek.

– Apa! – kiáltotta Horu ragaszkodóan.

– Azt hittük, meghaltál! – mondta Horel. Apjuk nyakába vetették magukat, és szorosan átölelték. Az öreg hamar viszonozta a gesztust, s szeretetteljesen megveregette fiai hátát. A körülményekre való tekintettel azonban hamarosan kibontakoztak a nagy családi ölelésből.

– Apa! – szólt Horel.

– Jönnek a kékek! – figyelmeztette apját és Iminát Horu. Fivérével felnéztek a hegyoldalra, s annak tetején a barlang bejáratára. Sólyomszemeikkel még éjjel és ilyen távolságból is jól látták, hogy azon özönlenek kifelé az idegen katonák.

– Már a kijáratnál vannak – magyarázta Horel.

– Értesítem a többi egységet, hogy itt az idő! – ajánlotta Imina, hogy vezértársa azzal a pár, összecsapás előtti perccel több időt tölthessen fiaival. A fekete hajú nő kecses sólyommadárrá változott és pár szárnycsapással eltűnt az éjszakában.