Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Az Alvilág Kapujában

„Ott van minden rezgésben, minden erőhullámban, minden részecskében. Mint a kozmoszt átszövő végtelen fénysugár, nem tudni honnan ered, s hová tart. Mindenhová elér, minden tőle ered, s minden őhozzá tart, ő mégsem követel vak engedelmességet. Olyan ő, mint a lelkekbe rejtett fényesen ragyogó gyémánt, láthatatlan, csak érezni lehet, hallhatatlan, szellemének zenéje mégis többet mond minden szónál!"

„Mennyivel többet ér így hűségetek, hogy nem vagytok rá kötelezve."

Emberei hajthatatlanul beálltak a tágas barlangcsarnokon végigkígyózó vörös kapukig vezető sorba, s Mahadónak sem akadt más választása, mint kelletlenül csatlakoznia hozzájuk. Ő volt az egyetlen, aki még mindig megingathatatlanul hitt visszajutásuk lehetőségében, s eltántoríthatatlanul tartotta szem előtt a célt, ami jelenleg Théba megmentését jelentette. Ám a visszafordulásról meggyőzni embereit felesleges próbálkozás lett volna, hiszen jól tudta, Amenet túlvilági bűbájával egy egyszerű lélek nem veheti fel a harcot.

Hogy a számára kínkeserves várakozást eltűrje, azokra a személyekre koncentrált, akik visszavárják a másik oldalon. Lelki szemei előtt megjelent nővére, Írisz, akire mindig számíthatott, majd legjobb barátja, Elyaas. Sitarára és Theodorára gondolva pedig mosolya még szélesebbé vált, ám röpke örömét hamar keserűség váltotta fel. Mi van, ha már sohasem jutunk vissza? – tette fel magának kissé kétségbeesve a kérdést, s rá kellett döbbennie, szavai mennyire helyénvalónak hatottak. Úgy érezte, mintha csak most álltak volna be a sorba, ám hirtelen az emberek elfogytak előlük.

Ott álltak, ők tízen, az Alvilág plafonig nyúló, félelmetes, vörösre festett, fekete, kacskaringós fémpántokkal megerősített kapui előtt. A kaput két, legalább három méter magas, kobrafejű, emberszabású hüllőlény őrizte. Fejük és bőrlebenyes nyakuk igencsak emlékeztették az egyiptomiak által ureusz kígyóként ábrázolt szent állatra. Egyikük pikkelyes bőrén a vörös és zöld, míg másikén a vörös és fekete szín dominált, ám öltözetük hasonló volt. Derekukra fekete, szoknyaszerű sentit kötöttek, nyakuk körül vörös-kék gyöngyökből készült gallér díszelgett, kezükben hosszú, hegyes lándzsát tartottak.

– Akernek hívják valamelyikőtöket? – kérdezte a komoly tekintetű kígyóemberektől Mahado.

– Nem – szólalt meg a bal oldali, fekete árnyalatú hüllőlény sziszegős, férfihangon. – Aker most nincs itt. Ur vagyok az Ureusz törzsből – mutatkozott be. Mahadónak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézhessen a magas lényre. – Ő a nővérem, Tia – mutatott a jobb oldali lényre.

– Üdvözöllek titeket a Holtak Birodalmában – mondta sziszegősen a zöldszínű őr mély, női hangon.

A kígyónő és fivére kinyitották a hatalmas ajtószárnyakat. Azok mögött a két ember széles résen egy szürke, sziklás vidék képe tárult a szemei elé. Olyan volt, mint egy hegység fennsíkja, ahol a horizont felé egy kietlen hegycsúcsokkal szegélyezett, kanyargó ösvény haladt, amit fehér és szürke felhőkkel telített égbolt vett körbe. A Naptalan ámde nappali fényben baktattak a holtak az ösvényen a végtelenbe, ahol reményeik szerint a Kettős Igazság terme s az Alvilág istenei vártak rájuk. Ám addig még nyolc másik, azaz összesen kilenc útszakaszt kell maguk mögött hagyniuk, ahogy végigjárják a megtisztulást jelentő Lélek Ösvényét.

– Nem vagytok túl beszédesek, igaz? – puhatolózott Mahado, ám cserébe csak szúrós, szigorú kígyótekinteteket kapott.

– Induljatok! – sürgette őket Ur.