Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Harcias oroszlánok

„Harcolunk! Az utolsó csepp vérünkig!"

A négy oroszlán nesztelenül lopakodott a lilás, türkizes félhomályba burkolózó alagutak útvesztőjében. Macskaszemüket, amivel jobban láttak a barlangban, sárgán világított. Ekon és Ekene saját szagukat követték vissza, ami jelenleg még a hercegnőjével is keveredett, Khari pedig nagyjából tudta az utat is. Sitara és Anu hevesen verő szívvel caplattak a nyomukban. Hirtelen ismerős, s őket koránt sem kellemes érzésekkel eltöltő emberek szaga csapta meg az orrukat. Ekene feltartott kézzel jelezte, hogy álljanak meg. Ösztönösen hátráltak és húzódtak be egy közeli, a mostani folyosóra merőleges, keskenyebb járatba, ahol aztán a falnak lapultak. Pár pillanat múlva Hatti és Imari haladtak el a szomszédos folyosón.

– Pont most akarnak egyeztetni a vezérek, amikor épp leültem enni?! – nyafogta Hatti a mogorva képű mágusnak.

– Ne nyafogj már! – dünnyögte Imari. – Majd befejezed, ha végeztünk!

Az oroszlánok lélegzet visszafojtva figyelték, ahogy elhagyják látóterüket, s közben nagyban remélték, hogy nem veszik észre őket. Bár ők ketten nem rendelkeztek olyan fejlett szaglással, mint a macska- vagy sakálvérűek, a harcosok is fokozott érzékekkel bírtak, Imari pedig mágiáját használva akár érzékelhette volna az aurájukat. Erre végül nem került sor, s ők halkan, de hosszasan fújták ki a levegőt, amikor a mágus és a harcosnő lépteinek visszhangja lassan a távolba veszett.

– Ez hajszálon múlt! – jegyezte meg Ekene, s a többiek feszülten bólogattak. – Óvatosabbnak kell lennünk! – jelentette ki, majd a többiek elfogadó pillantásait követően ráfordultak a korábbi folyosóra.

Két alagút kereszteződést hagytak el, amikor a szagnyomok egy tágasabb csarnokba vezető átjáróba vezették őket. Odabentről könnyed beszélgetés hangjai szűrődtek kifelé, s közben az oroszlánok felismerték az áruló rendtagok szagát, legalábbis néhányukét. Horu, Horel, Jahi, Szokar és Afolabi illata is felfedezhető volt, a kék idegenek szagával keveredve. Tanácstalanul néztek össze.

– Válasszunk másik utat! – javasolta Ekon. – Az öt hazaárulóval még talán elbánnánk, de ki tudja, hány kék bőrű senkiházi van velük!

– Legyen – bólintott Ekene beleegyezően.

– Jó lenne, de ha nem ezt az ösvényt választjuk, a kerülőút sokkal hosszabb lesz – magyarázta Khari. – Megnő a kockázat, hogy a kékek rájönnek, hogy tulajdonképpen mi már nem az ő oldalukon állunk! Ha pedig időközben felfedezik a halott őröket, akkor kerestetni is fognak minket!

– Akkor mit javasolsz? – vonta fel a szemöldökét Ekon. – Vállaljuk be a harcot?

– Nem feltétlenül. Ez egy úgymond étkező helyiség, ahová ez a járat vezet. Sokat ettünk itt a többiekkel, így jól ismerem. Rengeteg, hosszú cseppkőoszlop, álló és fekvő cseppkő tarkítja. Mérete ellenére ezért sem lett gyülekezési, vagy tárgyalási célokra használva, mert a sok cseppkőtől a távolabb álló emberek rosszul látnák egymást. Viszont letettek ide-oda pár asztalt és padot, kajálni pont megfelel!

– Röviden – szólalt meg Sitara, aki már unta Khari fecsegését –, ha valahol szélen maradunk, és ügyesen manőverezünk a cseppkövek között, akkor lehet, észre sem vesznek! De mi van a szagunkkal? Ha mi észrevettük őket, akkor már ők is érezhetik a miénket... – akadékoskodott, ám Ekon jelentőségteljes pillantásai hatására leesett neki a tantusz. – Hisz ezen a csarnokon keresztül hoztak minket korábban! A szagunk eleve belengi, így találtunk ide vissza!

– Úgy tűnik, a tüzeskedés kicsit lelassította a gondolkodásod, feléség – gúnyolódott Ekon, majd a hercegnő indulatos morgására elnézéskérően hümmögött. – De igen, a szagunk nem lesz probléma!