Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

A vég kezdete

„Sitarát nem egyszerű visszafogni!"

„Úgy keveredtek egymással, mind édes folyóvíz a sós tengervízzel a Nílus deltájában."

Csatazajok, összecsapódó fémek kondulása, erőlködő nyögések, fájdalmas ám elszánt felkiáltások zajai szűrődtek a kék fáklyalánggal megvilágított folyosóra. Bár aurájukat még nem érzékelte kellő bizonyossággal, Mahado biztos volt benne, hogy Nia kiáltásai és Tamir hördülései vegyülnek a hangzavarba. Megszaporázta lépteit, szinte rohant abba az irányba, ahol rég eltévedt társait sejtette, ám az utolsó pillanatban vészes sebességből fékezett le, mialatt elhajolt egy felé tartó lila lézernyaláb elől. A csata már a járat következő kanyarulatában folyt, így bölcsebbnek látta behúzódni egy cseppkőoszlop mögé, s onnan felmérni a terepet.

Óvatosan lesett ki a fedezékből, s vette szemügyre a látványt. Több tucat éjelf katona harcolt öt rendtaggal. Szinte azonnal felismerte a legfürgébben mozgó, egyszerre négy ellenféllel küzdő leopárdnőt, s az ugyanennyit feltartó harcos férfit. Nia és Tamir, bár látszott, hogy egyre jobban kimerülnek, példát mutatva csapattársaiknak küzdöttek rendíthetetlenül. Nala, Ekene és Chikelu sem maradtak el kitartásukban, rájuk két-három ellenfél jutott. Legjobb tudásuk szerint harcoltak, ám ahogy a kékek folyton váltották egymást, lassan fölénybe kerültek.

Sitara nincs velük – állapította meg a Mahado, s csalódottság szorongatta mellkasát. Mélyen szívta be a levegőt, majd lassan kifújta azt, s kényszerítette magát, hogy hidegvérét megőrizze. Lehet, hogy fedezékbe vonult valahol távolabb – vetette fel. Egyáltalán nem őrá vall, de Nia talán... Mindegy, segítenem kell nekik, ezzel az aggodalmaskodással nem jutok közelebb a hercegnő megtalálásához! – határozta el. Várt pár pillanatot, hogy a stratégiáját gyorsan átgondolja. Vett még egy mély lélegzetet, s amikor úgy tűnt, a kékek újabb sortűzre készülnek, kilépett a kanyaron túl a folyosó közepére.

Közeledő illatából Nia és alakváltó társai már pillanatokkal korábban felfedezték a tábornok jelenlétét, ám szánt szándékkal ügyeltek arra, hogy ezt se testbeszédükkel, se mással ne adják az ellenség tudtára. A leopárdnő sejtette, hogy a tábornoknak bizonyára jó oka van azonnali beszállás helyett a mögé az oszlop mögé húzódni, ahol őt sejtették. Valószínűleg a legmegfelelőbb pillanatra vár, hogy a meglepetés erejével kisegítse őket. Talán a varázsereje nagyját is elhasználta már, ezért nem ugrik meggondolatlanul fejest egy ilyen csatába. Niát eme feltételezése miatt picit meg is lepte, ami a következőkben történt.

Az éjelfek egyikük felkiáltására szinte egyszerre emelték fel fegyvereiket, s készültek mind rájuk lőni. A halálos fény azonban nem jutott ki fegyverül csövéből, ugyanis az utolsó pillanatban egy nagyon is ismerős bariton erélyes felkiáltása szelte át a folyosót.

– Földre!

Nia, Nala, Ekene, Tamir és Chikelu ösztönösen vetődtek a földre, s szinte még zuhantak, amikor egy táguló, zöld erőtér süvített el a fejük felett alig pár ujjnyira. A mágikus energiatömeg semlegesítette a kékek fegyvereit, azokban így elapadt saját energiájuk, s még hosszú pillanatokig képtelenek voltak tüzelni vele. Nala és Kelu megkönnyebbülten, Tamir és Ekene elismerően pillantottak a zöld fényárban úszó férfi szilaj alakjára, Nia azonban csak komoly tekintettel biccentett felettesének. Mahado még nem fejezte be közbelépését, egy telekinetikus rántással kikapta az ellenség kezeiből a számos fekete lőfegyvert, majd egy erőteret létrehozva a lebegő fegyverek körül, zöld villanás kíséretében darabokra törte azokat. A fegyverdarabok a kékek haragos pillantásaival követve a csatatérré vált folyosó talajára hulltak.