Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Az útonálló

„Ha folytatod ezt az ostobaságot... akkor ítéltél halálra mindenkit! Mindenkit ezen a földön!"

„Könyörtelenséggel meg lehet nyerni egy csatát, vagy akár a háborút, de nem lehet fenntartani egy birodalmat... végső soron egy Rendet sem! Az elvárások nem mindig helytállóak. Egy tábornoknak tudni kell megkegyelmezni! Tudni kell megbocsátani!"

„Nem fogok kötelességből megölni senkit! (...) Amíg bármi más választásunk akad, keresünk más utat!"

A majdnem telihold ezüstös sarlója fényesen világított az éjfekete égen, fáradhatatlanul izzó csillagok gyűrűjében. A rendtagok a tábornok és vezéreik vezetésével keresztülvonultak a villa udvarán, majd a mesterséges tavat elhagyva pár méteres, fából készült kerítéshez jutottak. Azok kapuit kitárva jutottak az udvar délebbi felébe, ami legalább akkora volt, mint a másik, amit edzőterületnek használtak. A zöld fűvel borított terület legdélebbi felében egy nagy istálló állt, előtte hatalmas kifutó, ahol jelenleg a Rend legtöbb lova, tevéje és öszvére tartózkodott. A patás állatok könnyen megfértek egymás mellett.

Jelenleg teherbírás helyett inkább gyorsaságra volt szükségük, így lovakat és öszvéreket választottak, míg a tevéket hagyták nyugodtan tovább legelni. A mágusok és harcosok felnyergelték a hátasokat, majd a hátsó kijáraton kivezették őket a nyugati-negyedbe, ahol az alakváltók már vártak rájuk. A várost körbevevő vastag kőfal nyugati vonulata a jobb oldalukon húzódott. Több emelet magas volt, ám a legtöbb isteni kegyelt számára könnyen megmászható, avagy át térugorható. Ám a rendtagok, ha tehették, és a lovak miatt most más választásuk sem akadt, a törvényes módon a falon elhelyezkedő városkapukat használták, amiket mindkét oldalon testőrök őriztek.

Egy kisebb, macskakövekkel lerakott tér helyezkedett el a nyugati városkapuk és a Központ között, jelenleg ott gyülekeztek teljesen felszerelkezve. Az alacsonyabb beosztású rendtagok sokan még a lóra vagy öszvérre sem szálltak fel, hanem azok mellett állva beszélgettek a többiekkel, társalgásuk zaja élettel töltötte meg az ekkortájt mát igencsak kihalt teret. Néhányuk kezében hosszú, nagylángú fáklya égett, jól belátható világosságot biztosítva a seregnek az esti sötétben. A Mahado egy pej kanca nyergében a sereg elejére léptetett, mögötte Tamir egy testes, fekete csődörön terpeszkedett. Odina és Davu egy-egy barna lovat vezettek melléjük. Nia, Nala, Mosi, Desta, Széth, Imani, Horeth és Imina a közelben álltak. Elyaas és négy aranysárkány társa teljes páncélzatban szintén a sereg élén sorakoztak fel.

– Mikor indulunk már? – kérdezte türelmetlenül Széth.

– Kevesebb, mint egy óra van éjfélig! – tájékoztatta a többieket Horeth.

– Már úton kéne lennünk! – közölte Mosi.

– Várunk valakire! – jegyezte meg Davu. Széth és Mosi kérdőn néztek rá.

– Oziré még nincs itt – felelte Mahado kimérten.

– Muszáj jönnie? – nyafogta Elyaas. Nemrég engedték ki a gyengélkedőről, és nem igazán fűlett a foga, hogy újra szembe nézzen azzal, aki odaküldte őt.

– Ja, hát tényleg! – kapott a fejéhez Széth. – Az az elmebajos még hiányzik!

– Széth! – morrant rá a tábornok, majd valamivel megértőbben a sárkányfira nézett. – Elyaas, te pedig higgadj le! Nem fog bántani, erről kezeskedem!

– Ez a legkevesebb – szúrta közbe Daario, a sárkány leereszkedően. Ő és a többiek utólag értesültek az Elyaas és Oziré között lejátszódó jelenetről. – Nem szégyelli magát az a mágus, hogy egy sárkányra támad?!