Egyiptom macskái és az Aranysárkány Rend I. - II. 🌗🐈 (18+)

Bátor oroszlán vagy gyáva kiscica?

„Nem vagyok más, mint egy gyáva oroszlán... egy gyáva kiscica, aki nem mer újra talpra állni, mert fél, hogy az óriások azonnal eltipornák. (...) Egy gyáva kiscica, aki bátor oroszlánnak adja ki magát, holott még igazán harcolni sem képes."

Víz csurgott le a nyirkos plafonról és csepegett a barlang cellájának érdes talajára, bele-belecsengve a Pince lelombozó, borús csendjébe. A fekete, kacskaringósra hajlított fémből készült tűztartókban a falakon és földre helyezett állványaikon sötétlila színű tűz lobogott, melynek eredményeképpen az egész teremben, a cellákon belül és kívül lilásan derengő félhomály uralkodott. Sitara a hűvös, párás levegőtől mostanra teljesen átfagyott, de nem szerette volna a lágyan szuszogó Anutól elszedni Zoana rájuk hagyott köpenyét, így csak még jobban összegömbölyödött a kemény földön.

A fekete kutya idővel álomba szenderült a langyos szövetbe bugyolálva, és Tara úgy vélte, legalább ez alatt nem okoznak neki fájdalmat sérülési, amit a Zoanával tett térugrás utáni elbotlás, majd Imari gonosz leejtése miatt szenvedett el. Persze, azzal is tisztában volt, hogy ő maga sokkal súlyosabban sérült, de nem tudta nem leghűségesebb társát helyezni előtérbe. Emellett a bőre mostanra annyira megdermedt, hogy sebei égése is tompán lüktető fájdalommá csökkent. Egy idő után mégis kicsit beljebb tolta Anut a köpeny hajlatába, majd kívülről mellé mászott, így teste egy kis részét mégis be tudta takarni a ruhadarab szélével.

Hosszú percek teltek el, talán egy egész óra. Sitara egyre jobban reszketett a hidegtől, sebei lüktetésétől, s lelkének fájdalmaitól. Egyszerre gyászolta Mahado, Nia, Széth és a többek halálát, régi élete elvesztését, legjobb barátnője, Nana és többi általa szeretett személy, Thea, Írisz, Noferu, Tygaar és még nagyapja kínzó hiányát is. Zoana megmondta, jó ideig nem térhet haza, s mire megtehetné, Théba talán már nem lesz más, mint egy temetővé változtatott romhalmaz. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy mindenki, aki fontos számára, és akit az árulók még nem ragadtak el tőle, azok szintén meg fognak halni. Ezek az idegen lények épp készülnek leigázni az otthonát, s elpusztítani mindent és mindenkit, amit és akit valaha szeretett, ami és aki valaha fontos volt a számára.

Ha legalább tehetne valamit, hogy megállítsa, de... mégis mit? Csupán egy neveletlen, fegyelmezetlen, ostoba és meggondolatlan hercegnő, aki megfosztva minden méltóságától, sérülten és kimerülten kuporog az ellen fogságában. A mágusok varázserejét és a kékek rejtélyes, lila energiáját tekintve, ami Zoana szerint állítólag hasonló szinten van, az ő oroszlánereje semmit sem ér. Pillanatok alatt elvesztené a harcot, mellesleg már így is haldoklik... de ha annyira nem is súlyos a helyzete, most mégis úgy érezte.

Tudta, hogy küzdenie kéne, tenni valamit a kékek és az árulók ellen, kitalálni a megoldást... de mégis hogy lenne minderre képes egy ilyen szánalmas lény, mint ő maga? Hiszen volt olyan gyenge, szerencsétlen és ostoba, hogy hagyta, a nyílt utcáról rabolják el fényes nappal, a város leghíresebb, legforgalmasabb temploma mellől! Saját magát sem volt képes megvédeni, sem ott, sem a barlangcsarnokban, majd az alagútban. Jó elbántak vele, s még a kutyájával is. Most pedig még ahhoz sincs ereje, hogy kitisztítsa a sebeit, bár már így is lehet, hogy túl késő.

Hosszú ideje égette torkát a szárazság, de még felülni sem bírt, hogy a mellett lévő vödörből egy korty vizet merítsen. Félt, hogy ha megmozdul, rosszabb lesz, jobban fog fájni. Félt, hogy ha bármit is próbál tenni, hamarabb küldik a halálba, mint egyébként menne. Egy idő után még hangosabb sóhajtásától is megrettent, nehogy épp lélegzete zajával hívja fel magára az őrök figyelmét, s adjon nekik kedvet az ő bántalmazásához. Bár... ennél több fájdalmat talán ők sem adhatnának – sóhajtott magában, majd kedveszegetten, megtörten bámult tovább a lilán derengő félhomályba.