3 Yrs 〜 Ateez ff. ✓

🌺SEVENTY〜THREE🌺

[•••] Júl. 11. (K)

Nem tudom hogy miért, de mindig ideges voltam Seonghwa közelében. Talán mert féltem attól, hogy mit gondolhat a múltkor miatt ugyebár...
Éppen a nappaliban voltam Sannal, Wooyounggal, Hongjoonggal meg... Seonghwaval. Valamiről beszélgettek, amibe nem tudtam bekapcsolódni, szóval hagytam. Elkezdett csörögni a telefonom. Felcsillantak a szemeim, és egyből felvettem.

- Szia! - köszöntem bele boldogan. -El sem hiszem, hogy felhívott...-

- Szia. - köszönt kicsit lehangoltan Charles. - Túl messze vagy...

- Hamarosan úgyis meg akartam látogatni Logant, és...

- Nem. - szakított félbe. - Csak azért hívtalak, hogy meg mondjam, hogy vége van. - közölte, én pedig lefagytam. - Itt vagy?

- Hogy mi? Mármint minek? - reménykedtem abban, hogy nem az, amire gondolok.

- Mostmár nincs olyan, hogy MI. Csak olyan, hogy én, meg te.

- Ezt most ugye nem mondod komolyan? - nevettem fel idegesen.

- De. Halál komolyan mondtam. Szakítok.

- Még csak nem is érdekel, igaz? - töröltem meg gyorsan a már könnyesedő szemeim.

- Nem.

- Rendben. Igazuk volt az embereknek... Bazd meg Charles! - rá nyomtam a telefont.

Felpattantam, és már a szobámban is voltam.
Közben a kis jelenetem végig nézték akik a nappaliban voltak, de nem igazán érdekelt. Jelenleg csak ki akartam sírni magam... Hogy hogyan lehettem olyan vak, hogy nem vettem észre amiről egészen idáig mondtak nekem az emberek...

[•••]

Egy másfél óra biztos eltelt, de én még mindig magam alatt voltam. Teljesen. Közben pedig már elszívtam három szálat is...
A negyediket éppen vettem volna elő, viszont hallottam, hogy nyílik az ajtóm. Kidobtam az ablakon az öngyújtóm és a fehér dobozt, amiben a "méreg rúdak" voltak.

- Minden rendben? - hallottam meg San hangját.

- Persze... Minden... - forgattam meg szemeim, miközben még mindig az ablakon néztem kifelé.

- Az előbb... A nappaliban az...

- Három másodpercet kapsz, hogy kihúzz ebből a nyomorult szobából... - küszködtem a könnyeimmel.

- És ha nem?

- Akkor helyben elsírom magam....

- Gyere, te szökős... - fordított magával szembe, majd szorosan magához ölelt.

Negyedjére kezdtem el zokogni, amit már igazából kezdtem unni. Görcsösen szorongattam pólóját, és próbáltam lenyugodni, ami nemigen sikerült... Hátamat simogatta vigasztalás képpen, ami aztán be is vállt. Lecsillapodtam, eltolt magától, és letörölte könnyeim.

- Nem akarod kiönteni a lelked szeretett bátyádnak? - kérdezte mosolyogva.

[•••]

Beadtam a derekam, és elmondtam neki mindent. Tényleg mindent, és teljesen őszintén. Közben már vagy tíz zsebkendőt is elhasználtam.

- ... Aztán most felhívott... És csak úgy közölte, hogy vége... - szipogtam, és megtöröltem a szemem.

- Annyian mondták, hogy szakíts vele... Miért nem tetted?

- Vajon miért? Szerelmes voltam baszki...

- Azt tudom, de... Mindegy... Legalább vége.

- Ennyire nem örültél neki? - lepődtem meg egy kicsit.