Fuss, ha tudsz

Egy Kis Mágia

Kislány voltam még, de máris rengeteget hallottam a szüleimtől és a barátaimtól a Roxfortról és annak csodáiról. Mivel aranyvérű családba születtem és a család történetében sosem volt hasonló probléma eszünkbe sem jutott, hogy talán édes szüleim egyetlen gyermeke, azaz én, varázstalan lehet.
Viszont már kezdtem nagyobbacska lenni és minden közeli ismerősömnek megmutatkozott már a bennük rejlő mágia. Egyetlen és legkedvesebb barátnőm Jasmine már 3 éves korában meglepte szüleit amikor is egy ebédnél magához lebegtette a pudingot.
Seamus unokatestvérem pedig, aki éppen velem egy idős felrobbantotta az anyukája kedvenc vázáját. Állítólag az egész család nyugodtan olvasgatott és hallgatta a reggeli híreket amikor Seamust egyszerűen megfogta a ritka vázát és az érintésére ezer darabra robbant. Én viszont... Koránt sem voltam ilyen szerencsés. És mostmár kezd aggasztó lenni a dolog.
Ez az utolsó lehetőségem. Tavasz van és nyár végén minden varázsló és boszorka megkapja a levelét én pedig, ha addig sem mutatom meg a tehetségemet akkor vége. Szó szerint lekésem a vonatot.
Gondolom egyértelmű, hogy kétségbe esetten próbálkoztam.
Leugrottam a legmagasabb fánk egyik ágáról és bár különös dolog nem történt, a szüleim eléggé megharagudtak.

-Athena, nem kell hogy varázserőd legyen ahhoz, hogy varázslatos dolgokat vigyél véghez.

Ezt mondta apám amikor megtudta mivel próbálkoztam.
Elszomorította a szüleimet, hogy ennyire erőlködöm. Szóval ezután csak titokban nyitogathattam a szárnyaimat. És bár mindent megpróbáltam, semmi sem változott.

Éppen a könyvtárban voltam amikor végső elkeseredésemben könyveket olvastam. Hátha abból megtudok valamit ami segíthet elérni a célomat.
Amit éppen olvastam az egy egész vaskos példány volt tele rajzzal minden féle növényekről. Úgy döntöttem ebben számomra semmi hasznos, ezért felmásztam a házi könyvtárunk létrájára, hogy elérjem a legfelső igazán poros polcot ahonnan elvettem a könyvet, amikor megcsúszott a lábam és magammal rántva még pár könyvet zuhanni kezdtem.

Váratlanul ért a zuhanás és ijedtemben sikítottam egyet. Ekkor történt. Vártam az esést ám az nem jött. Helyette dobogó léptek közeledtek felém. Ajtó nyikordult és amikor kinyitottam a szemem anyámat láttam, vékony, felékszerezett keze a szája előtt ami egy hatalmas O-t formázott.
Én pedig a levegőben lógva, tágra nyílt szemekkel bámultam a lebegő könyvekre felettem és a tőlem, jó fél méterre levő fényezett padlóra.

Lebegtem.

És akkor tudtuk. Tudtuk hogy a nevem beíródott a nagy könyvbe és a levelem meg fog érkezni.
Ettől a pillanattól kezdve a rohanó tavaszt felváltotta a várakozással teli nyár. Ami úgy vánszorgott el egyre türelmetlenebbé téve engem mint egy beteg csiga.

Végül újra rámtört a lehangoltság és a kétségbeesés, hogy mi van ha túl későn mutattam meg magam? Mi van ha elfelejtenek? Létezik ilyen?

-Anya ugye nem felejtenek el?

Ez a kérdés már már az őrületbe kergetett mindenkit körülöttem.
Jasmine-nal megígértettem, hogy ha elfelejtenek szóljon az érdekemben pár jó szót.
Aztán persze eljött a nap.

Olvastam a szobám ablaka mellett amikor kopogást hallottam az ablakon.  Kinéztem és ott ült egy barna bagoly a lábára kötve a levél. Azonnal tudtam, hogy ez az a levél. Olyan gyorsan nyitottam ki az ablakot hogy majdnem keresztül estem rajta, kis kövér kezemmel elkaptam az egész baglyot és szaladtam vele egészen a szüleim szobájáig.

Berontottam az ajtón és újjongva mutogattam szegény ijedten huhogó baglyot a szüleimnek.

Biztosan másnak is különleges volt ez a nap. De nállam jobban senki sem őrült ennek a levélnek.

Természetesen már másnap meg kellett látogatni az Abszol Utat és mindent meg kellett vásárolni. A kedvencem egyértelműen a pálca választás volt. Olivander megtalálta nekem a lehető legjobb pálcát. Hosszú, sima, egyszerű mégis a különleges. Legalábbis Olivander szerint az mivel egyszarvú szőr van benne.  Bár még majdnem két hét volt a vonat indulásáig nekem már a sarokban állt a jól megpakolt bőrönd. És ha lehetett még lassabban telt az idő mint eddig.