Fuss, ha tudsz

Lopott Ruhák

Imran több szobába is bevezetett különböző gyerekekhez, különböző betegségekkel.

Emilia után elég nyomottá váltam és ezen nem segített a többi beteg sem. A szobák utánna bár nem voltak ennyire lehangolóak, de nemtudtam megfeledkezni róla.

A következő egy kisfiú volt akit Erik-nek hívtak és játék közben megharapta valami a tóban amiben úszkált. A nagy harapás nyoma látszott a kezén és amikor Imran felhúzta a kis pólóját, folytatódott a fogak nyoma a gyermek hasán is. Rémisztő mik történnek az emberekkel nap mint nap.

A folyosókon a számok egyszer sem váltottak sorrendet így arra következtettem, hogy ezzel az emberrel, Imran-nal nem mernek viccelődni. Az érdekes viszont továbbra is az volt, hogy fél napi járkálás alatt csupán egyszer találkoztam másokkal. Velük is csak az ebédlőben ahol fehér márvány asztalokon falatozott mindenki.

Imran hozatott nekem is egy kis helyi ízletességet. Legalábbis szerinte az volt. Én alig tudtam lenyomni a torkomon. Mivel Pitty nem kapott ételt így jobb híján az én undorító, édes húsomat osztottam meg vele amiért nagy meglepetésemre hálásan pislogott rám.
Sosem éreztem, hogy megvetném őt azért ami. Sőt igazából hálás voltam amiért így gondoskodott rólam az elmúlt években.

Délutánra ugyan csak kifáradtam és a honvágyamat is erősítette, hogy Malfoy gondolatai idáig is elértek és a gyűrűm egyre többször melegedett meg.
Reméltem, hogy hamarosan vége lesz ennek a kis utazásnak és legalább az Azúr völgybe vissza mehetek.

-Meddig tart a munkája? -Faggattam gyermetegen Imran-t miközben az enyémnél sokkal ízletesebbnek tűnő ételt falatozgatott.

-Á, a mi munkánk nem ér véget... -Legyintett úgy mint aki már hozzá szokott, hogy az emberek bizony nem csak nappal betegek. Csak most tűntek fel a halovány lilás karikák a szeme alatt.

-És nekem meddig kell idebennt maradnom?

-Ne aggódj. Neked nem tart éjszakába menően a munka. Még bemegyünk pár beteghez aztán nyugodtan elmehetsz ha nincs kérdésed.

Az ebéd után kicsivel több energiám lett így újult erővel indultam neki a betegeknek.

Az első utunkhoz egészen sokat kellett sétálni. Már a 42-es ajtót hagytuk el amikor megláttam azt az egyet aminek nyitva maradt a szintén fehér ajtaja és belátást engedett a szobába.

A 47-es szoba még mindig ugyan azokban a színekben pompázott mint reggel és benne szintén ugyan az a napbarnította kisfiú mosolygott ki ránk.

Imran lépett be először a szobába és nagy beszélgetések közepette a seprűkről elkezdte vizsgálni a fiút.
Megszorongatta a karját, meghajlítgatta a lábait, megszámolta minden ujját.

-Volt valami gond a múltkori óta? -Szakította félbe a vége láthatatlan locsogást Imran.

A kisfiú először megrázta a fejét aztán elnézett másfelé.

-Egész biztos? Nem csak honvágyad van? -Faggatta Imran aki már biztosan jól kiismerte a fiút mivel az lassan kikászálódott az ágyból és felhúzta a pólóját.

Hátát nekünk mutatva meglepődtem. A kisfiú hátán nem a sima napbarnította bőr feszült, hanem egészen zöldes fényű pikkelyek amik két helyen még ki is dudorodtak a háta két szélén.

-Érdekes. Megtudod változtatni? -Kérte Imran.

Egyik meglepetést a másik érte. A fiú úgy tűnt a tudatával alakítja magát mert a pikkely eltűnt helyette pedig tollak nőttek ki. Cikornyás, színekkel teli hosszú tollak.