Fuss, ha tudsz

Imran

Másnapra valami távoli helyre mentünk Pitty-vel. Legalábbis akkor én csak ennyit tudtam. Arra számítottam, hogy a házimanónk majd szélnek ereszt a kandallóból amin keresztül jöttünk, de nem így tett.

Az olyan lényeknek mint Pitty egészen egyedi a mágiájuk. Nemtudom honnan eredhet vagy hogy hogyan irányítják pálca nélkül, de mindig elcsodálkoztam, hogy lehetnek ezek a teremtmények alacsonyabb rangúak mint mi. Persze ezekkel a gondolatokkal nem kérkedtem mások előtt. Pitty-nek pedig főleg nem mondtam nehogy megsértsem.

Reggel felöltöttem egy átlagos hűvösebb nyári időjáráshoz illő ruhát aztán megreggeliztem és vártam mi lesz. A kandalló előtt lóbáltam a lábam a székről. Pitty mellettem az órát nézte ami hangosan kattogott a falon. Biztosan nem járt jól mert jóval előrébb állt a mutató mint kellett volna.

Amikor a nagy fa szerkezet hangos bim-bam-olásba kezdett Pitty megragadta a kezemet. Felálltam a székről és mielőtt bármi történt volna a manó csettintett és már máshol is voltunk.

Nem úgy mint amikor hopponálunk. Mariettával az utazás valahogy nagyon kellemetlen. Szédítő, a tér folyton el akar sodorni és erősen kapaszkodnom kell amíg meg nem érkezünk. Pitty-vel viszont olyan könnyű volt az utazás mint a légzés vagy a pislogás. Vajon csak Marietta mellett ilyen rossz a hopponálás vagy Pitty valami más módszert alkalmazott?

Nem volt alkalmam azonban sokáig gondolkodni ezen, mert ahogy jobban szemügyre vettem a tájat annál inkább halványultak el a gondolataim, hogy helyet adjanak a sok új látnivalónak.

-Ez a messzebbik hely? -Pislogtam nagyokat.

Pitty megrázta a fejét. Majd elindult, hogy mutassa az utat előttem.

A tömeg és a hőség nagy volt. Semmi ismerős épületet nem fedeztem fel csupán annyi tűnt erősen szembe, hogy míg az én bőröm még így nyáron is alig barnult valamit a ritka napsütés miatt, errefelé mindenki olyan kellemesen meleg barna volt. Jól esett a szemnek szétnézni az emberek színes ruháin, az árusok friss gyümölcsein.

A tekergős keskeny utcácskákban figyelnem kellett a manóra aki úgy szlalomozott az emberek lábainál, hogy azok észre sem vették őt.
Egy idő után Pitty lassított a léptein aztán maga előtt arra invitált, hogy lépjek be abba a szűk kis boltba aminek az ablakaiban a virágok már nem csak, hogy lekókadtak, de elszáradtak, sőt mi több, apró pókok belepték őket. Persze ezt mindet csak homályosan láthattam a vastag porrétegen át.

Felnéztem, hátha a bolt táblája elárul valamit, de nem lettem okosabb mert egy betűt sem tudtam kiolvasni. Bízva hát abban, hogy Pitty-nek nincs oka és lehetősége arra, hogy átverjen beléptem az elhagyatott virágboltba.

Elég jó álca volt, gondosan kitervelhették, mert hát ki akarna ilyen helyre bemenni? És még aki meg is tenné rögtön kifordulna.

Az ember lánya arra számít, hogy ha más nem, legalább egy szűk előtérben találja magát, de a varázslók nem vicceltek. Odabennt szemet bántóan nagy volt a fehérség.

Fehér volt minden fal és annak minden cirádás dísze, fehér volt a márványos mintázattal befuttatott padló, az a néhány alacsony asztal és a hozzájuk tartozó székek. Két dolog volt ami kirítt ebből az egyhangúságból.

Az egyik a tábla volt amin különböző színekre lettek fehér betűkkel felírva a szövegek amiket még mindig nem értettem. A másik pedig egy babakék egyenruhába bújtatott hölgy volt. Sötét szemeivel azonal kiszúrta a látogatókat és széles rózsás ajkait mosolyra húzta. Pitty nem állt meg. Becsukta mögöttünk az ajtót és mint aki már nem először jár erre megindult a pult felé ami mögött a hölgy állt.