Fuss, ha tudsz

Sebhely

Nem mertem volna Malfoy-nak konkrét bizonyíték nélkül elmondani a gyanúmat. Muszáj volt valamit kitalálnom.

Eleinte rejtekhelyet próbáltam keresni a folyosón, de a képek nem tudtak elbújtatni az egyetlen dísz pedig egy méretes váza volt amit megpróbáltam odébb mozdítani de sem varázslattal sem puszta nyers erővel nem mozdult meg.
Kinyújtott lábbal ültem a földön az ötödik emeleten és a plafont néztem ölbe tett kézzel hátha akad valami ötletem.

Ha sűrűn látnak errefelé rögtön gyanút fognak. Mást se küldhetek ide hiszen tudni fogják. Bár magamat is átváltoztathatnám vázává... Gondoltam magamban. Köztudott volt hogy az átváltoztatást nem lehetett magadon elvégezni. Sőt, ha emberből tárgyat szerettünk volna csinálni ahhoz egy gyakorlott boszorkány vagy varázsló kellett volna. Százfűlé főzettel lehetett próbálkozni, de az hosszadalmas és azt sem tudtam volna kivé váljak és aztán mikor és hova menjek. Elárultam volna magam...

Tovább törtem a fejem. A plafonról lelógó vasból készült csillárt néztem. A sok karikából álló gömb egészen hasonlított egy ketrecre. Még akár az is lehetett volna, vagy földgömb... És akkor eszembe jutott egy őrült ötlet.
Sajna aki mer csak az nyer.

A folyosón ezidáig nem találkoztam professzorokkal, Umbridge-el meg végképp nem így hát ki kellett próbálnom.
Átváltoztam madárrá és megnéztem átférek-e a lukakon. Begyömöszöltem magam egy nagyobb résen és leültem a gömb közepén. Tökéletes rálátást adott a bejáratra és sosem gondolnák, hogy egy animágus rejtőzik idefennt főleg, ha még csendben is maradok. Ráadásul, a feje fölé sose néz senki.

Egész estig ott várakoztam, de senki egy teremtett lélek sem járt arra. Végül mikor már a gyomrom nem bírta tovább és hangos hőzöngésbe kezdett feladtam. Kibújtam a karikák közti résen és visszaváltoztam.

Másnap újra próbáltam, de aznap sem járt arra senki.

Egy teljes héten keresztül minden napomat arra szenteltem,hogy szüntelenül figyeljem az ajtót. Végül mikor már kezdtem feladni az ajtó csak úgy magától megjelent. Összevontam a szemöldökeimet. Az ajtó ami megjelent kinyílt majd becsukódott. Teljesen össze zavart, hogy az ajtó csak úgy a senkinek megjelenik.

És aztán jött a többi. A Weasley ikrek, a fura szőke lány, Cho és a barátnője, pár Hollóhátas fiú és még egy jó páran. Amikor már úgy gondoltam más nem jöhet és az ajtó is eltűnt a falról kibújtam a kalitkából, vissza változtam és elkezdtem megpróbálni kinyitni vagy legalább előhívni az ajtót. Ahogy sejtettem. Ha vannak bennt, nem nyílik ki.

Teljes bizonyítékkal a kezemben büszkén siettem megkeresni Malfoyt.
Odalennt a klubhelyiségben nem találtam. Mivel még hideg volt és tudomásom szerint aznap nem volt kviddics edzés a könyvtár felé vettem az irányt. Odafele menet a falban lévő beugróban általában diákok beszélgettek, de akkor csupán egyetlen pad volt foglalt.

Ethan magányosan ücsörgött benne és a szívem majd meghasadt miatta.
El is feledkeztem miért jöttem erre, befészkeltem magam mellé a padra és faggatni kezdtem.

-Mi a baj Ethan? -Hiszen egyértelműen aggasztotta valami. A szokásos nagy szájú, locsi-fecsi kisfiú, aki érettebb volt jópár diáknál a Roxfortban teljesen kifordult önmagából. Ahogy figyeltem a fürtjeit amik az arca elé tódultak megláttam a sötét félhomályban, hogy egy árva könnycsepp megcsillan gyermeteg még szinte baba arcán. Éreztem ahogy a belsőm elfacsarodik. A kezemet át tettem a vállán és magamhoz húztam.

-Naaa...hát mi bánt ennyire? -Fogalmam sem volt mit kellene mondanom neki. Sosem láttam még síró gyereket. Megvigasztalnom pedig pláne nem kellett.