Csak apám és én voltunk a szobában akkor, amikor ezt közölte velem. Először nem akartam elhinni, ezért sírni kezdtem.
- Egy shinobi nem sír! Ez mától rád is vonatkozik.
- Értettem...- mondtam visszanyelve a könnyeimet.
Gyorsan megtöröltem a szemem és követtem apámat. Arra a helyre vezetett, ahol a családunk évtizedek óta edzett. A bátyjaim most is ott voltak. Amikor nem kellett harcba vonulniuk, képesek voltak naphosszat az edzőtéren időzni. Anyám nem egyszer mondta már nekem, hogy mennyire aggódik azért, hogy túlzásba viszik az edzést. Nem csoda, hogy én voltam az egyetlen, akivel ezt megosztotta. Apámmal nem beszélhetett erről, ő ugyanis nagyon szigorú az ilyen dolgokat illetően. Más édesanyának pedig nem panaszkodhatott pont ő, klán vezérének felesége. A mi családunkból fog kikerülni a következő vezér is. Hashirama lesz az, ha addig nem történik vele semmi szörnyűség.
Mindhárman meglepődtek, amikor megláttak minket. Apám hívására abbahagyták az eddig folytatott tevékenységüket és körénk gyűltek.
- Két hónap múlva a húgotok is csatlakozni fog hozzánk a harcmezőn!- jelentette ki.
Magamban fohászkodtam, hogy ne szálljanak vele szócsatába. Egyrészt mert felesleges, másrészt mert apánk nem tűri az ellenkezést. De Hashirama nem bírta tartani magát.
- De Amaterasu egy lány, ráadásul csak tizennégy éves! Nem elég, hogy a gyereknek harcolniuk kell, már a lányoknak is!
Ahogy az várható volt apánk ezúttal sem tolerálta a feleselést és lekevert egyet a bátyámnak. Láttam Tobiramán, hogy ő is a védelmemre akar kelni, de könyörgő tekintetemet látva csendben maradt. Apám hátat fordítva nekünk tett pár lépést előre.
- Ez nem csak az én döntésem volt. A ti feladatok, hogy felkészítsétek. Kaptok két hónapot!- mondta, majd elindult vissza.
- De...!- kezdte Hashirama, azonban gyorsan elé álltam.
- Ne csináld! Tudod, hogy felesleges vitatkozni vele.
- De ez elfogadhatatlan!- dühöngött Hashirama.- Mikor akarnak már véget vetni ennek a folyamatos háborúzásnak?
- A felnőttek ostobák!- jelentette ki Tobirama.- Ne aggódj, majd én megvédelek.
A mondata hallatán elmosolyodtam. Mindig is ő volt a kedvenc bátyám. Mármint mindegyikőjüket szerettem, és tudom, hogy mind ugyanannyira szeretnek engem. De valahogy Tobirama vált azzá, akivel megosztottam minden bajomat.
- Ahogy mi is!- szólt Itama.
- Nem hagyatkozhatok mindig rátok. Mellesleg, már nem az a kislány vagyok, akit nem lehet egyedül hagyni, mert nem képes semmire. Ne becsüljetek alá!
- A háború nem gyerekjáték!- figyelmeztetett Tobirama.
- Ezt jól tudom. Éppen ezért arra kérlek, tanítsatok meg mindenre, amire csak lehet! Nem akarom, hogy esetleg ti meghaljatok azért, mert közben engem védtek meg.
- De...
- Nincs de. Erőssé válok, majd meglátjátok. És lepipállak titeket- nyújtottam ki feléjük a nyelvemet, mire halványan elmosolyodtak.
- Én még mindig nem értem, hogy miért kell neked is beállnod a harcba- méltatlankodott Hashirama.
- Apám és a klán öregei úgy vélik, hogy valami hihetetlen erő bírtokában vagyok, amit kár lenne elvesztegetni. Ezért kell harcolnom.
- Hogy te is úgy végezd, mint Kawarama...- suttogta Hashirama.
- Bátyám!- szólt rá Tobirama.- Azt nem fogjuk engedni.
- Igazad van- mondta Itama.- Gyere, kezdjünk hozzá. Nehogy apánk mérges legyen.
Sóhajtva bólintottam majd követtem az utasításaikat.
YOU ARE READING
Amaterasu (Uchiha Madara ff.)
Fanfiction~ A háborúk korában a nőknek és lányoknak nem kellett harcolniuk, az a férfiak feladata volt. Engem mégis kiküldtek a harcmezőre ~ Senju Amaterasu a klán vezérének, Senju Butsumának egyetlen lánya, Hashirama, Tobirama és Itama szeretett kishúga. Ny...